Kevés olyan filozófus van a történelemben, aki annyira olvashatatlan és száraz, mint Immanuel Kant. De olyan is kevés van, aki pusztítóbb hatással lett volna az emberi gondolkodásra.
Kant odaadó szolgája, Lampe, egyszer azt mondta, hogy mindent odaadóan elolvasott, amit csak gazdája kiadott, azonban, amikor Kant a legjelentősebb munkáját adta ki, a „Tiszta ész kritikáját”, Lampe bár belekezdett, de nem fejezte be, mivel – ahogy mondta -, ha végig olvasta volna, akkor az elmegyógyintézetbe kellett volna vinni. Sok egyetemista visszhangozza azóta ugyanezeket az érzéseket.
Mindezek ellenére ez az elvont stílusban, elvont kérdésekről író elvont professzor lett annak az eszmének az elsődleges forrása, ami manapság minden másnál jobban veszélyezteti a hitet (és így a lelkeket). Ez az eszme az, hogy az igazság szubjektív.
Szülővárosában, a németországi Königsbergben – ahol Kant élt és dolgozott a 18. század második felében –  az egyszerű polgárok ezt jobban tudták, mint a szakmabeli tudósok, ugyanis Kantot „a Romboló” névre keresztelték el, míg kutyáiknak az ő nevét adták.  
Amúgy egy barátságos természetű, nyájas és jámbor ember volt, és olyan pontos, hogy szomszédjai a napi sétájához igazították az órájukat. Filozófiájának alapvető szándéka is nemes volt: visszaszerezni az emberi méltóságot a tudományt imádó szkeptikus világ közepette.
Ezt a szándékot egy egyszerű anekdota világítja meg. Kant egy materialista csillagász előadását hallgatta, aki arról a témáról beszélt, hogy hol az ember helye az univerzumban. A csillagász ezzel zárta le előadását: „így láthatják, hogy csillagászatilag szólva az ember teljesen jelentéktelen.” Kant erre így válaszolt: „Professzor Úr, elfelejtette a legfontosabb dolgot. A csillagász ember.”
Kant minden más gondolkodónál nagyobb ösztönzést adott annak a jellegzetesen modern fordulatnak, amely az objektívtől a szubjektív felé fordult. Ez még jól hangzik, egészen addig, amíg rá nem eszmélünk, hogy ez magának az igazságnak szubjektívként való újradefiniálását jelentette számára. És ennek az ideának a következménye katasztrofális lett.
Amikor hitetleneknek kezdünk beszélni a hitünkről, tapasztalatból tudhatjuk, hogy nem valami derekas intellektuális nehézség, mint pl. a rossz problémája, vagy a Szentháromság dogmája a legáltalánosabb akadálya a hithez való eljutásnak, hanem sokkal inkább az a feltételezés, hogy a vallásnak semmi köze a tényekhez és az objektív igazsághoz; már pusztán azt egy hallatlan arroganciának vélik, hogy megpróbálunk meggyőzni egy másik személyt arról, hogy a mi hitünk igaz – objektíven, mindenki számára igaz.
Eszerint a gondolkodás szerint a vallás dolga a gyakorlat és nem az elmélet; értékek, de nem a tények; valami szubjektív és magántermészetű, de nem objektív és általános. A dogma valami „extra” dolog, és méghozzá egy rossz extra, mert a dogma dogmatizmust szül. A vallás egyszóval egyenlő az etikával. És mivel a keresztény etika nagyon hasonlít a legtöbb nagy vallás etikájához, teljesen mindegy, hogy keresztény vagy, vagy sem; a lényeg, hogy „jó ember” legyél. (Azok az emberek, akik ezt vallják, Adolf Hitler és Charles Manson kivételével rendszerint mindenkit „jó embernek” tartanak.)
Kant nagymértékben felelős ezért a gondolkodásmódért. Segített eltemetni a hit és az ész középkori szintézisét. Úgy írta le filozófiáját, mint ami „eltüntette az ész igényeit, hogy utat adjon a hitnek” – mintha a hit és az ész ellenségek lennének és nem szövetségesek. Kantnál fejeződött be a hit és az ész lutheri válópere.
Kant úgy gondolta, hogy a vallás soha többé nem lehet az ész, a bizonyítás vagy az érvelés dolga, de még a megismerés dolga sem, hanem csak az érzés, a motiválás és a magatartás dolga. Ez a feltevés mélyen befolyásolta a legtöbb mai vallási nevelő véleményét is (pl. katekizmus írók, teológiai tanszékek), akik elfordították szemüket a hit egyszerű, „csupasz csontvázától”, a Szentírásban elmondott és az Apostoli hitvallásban összefoglalt objektív tényektől. Mivel Kant filozófiájába merültek el, így a hitet elválasztották az észtől, és összeházasították azt a pop-pszichológiával.
„Két dolog tölt el csodálattal” – ismerte be Kant -, „a csillagos ég fent, és az erkölcsi törvény bent”. Amin az ember csodálkozik, az az, ami a szívét betölti és irányítja a gondolatait. Figyelemreméltó, hogy Kant csak két dolgot csodált: nem Istent, nem Krisztust, nem a teremtést, a megtestesülést, a feltámadást és az ítéletet, hanem a csillagos eget fent, és az erkölcsi törvényt bent. A „csillagos ég fent” a modern tudomány által felismert fizikai univerzum. Kant minden mást a szubjektivitásba helyezett. Az erkölcsi törvény sem „kint” van, hanem „bent”, nem objektív, hanem szubjektív; nem az objektív jó és rossz természeti Törvénye, amely Istentől ered, hanem az ember-alkotta törvény, amelyről mi döntünk, hogy elkötelezzük-e rá magunkat. (Vajon, ha mi kötelezzük el rá saját magunkat, akkor valóban elkötelezettek vagyunk?) Az erkölcs csak egy szubjektív intenció dolga. Nincs tartalma, kivéve az Aranyszabályt (Kant „kategorikus imperatívuszát”).
Ha az erkölcsi törvény Istentől származna, és nem az embertől, érvel Kant, akkor az ember nem lehetne szabad, abban az értelemben, hogy autonóm lehessen. Ez így van. Kant akkoriban folyamatosan azzal érvelt, hogy az embernek autonómnak kell lennie, tehát az erkölcsi törvény nem származhat Istentől, hanem csak az embertől. Az Egyház ugyanebből a premisszából érvel, azaz, hogy az erkölcsi törvény valóban Istentől származik, tehát az ember nem autonóm. Ő szabadon eldöntheti, hogy engedelmeskedik, vagy nem engedelmeskedik az erkölcsi törvénynek, de nem hozhat önmagának szabadon törvényeket.
Bár Kant kereszténynek tartotta magát, kifejezetten tagadta, hogy megismerhetjük, hogy valóságosan létezik 1) Isten, 2) a szabad akarat, és 3) az erkölcstelenség. Azt mondta, hogy úgy kell élnünk, mintha ez a három idea igaz lenne, mert ha elhiszünk őket, akkor komolyan fogjuk venni az erkölcsösséget, de ha nem, akkor nem. A hit ilyen pusztán gyakorlati érvekkel való igazolása egy szörnyű tévedés. Kant nem azért hitt Istenben, mert igaz, hanem mert hasznos. Miért nem hitt akkor inkább a Mikulásban? Ha én Isten lennék, akkor sokkal jobban szeretnék egy becsületes ateistát, mint egy becstelen teistát, és Kant véleményem szerint egy becstelen teista, mert csak egyetlen egy becsületes ok van arra, hogy bármiben is higgyünk: az, hogy igaz.
Azok, akik a kantiánus értelemben, mint „értékrendszert” próbálják eladni a keresztény hitet, és nem igazságként, nemzedékek óta kudarcot vallottak. Olyan sok konkuráló „értékrendszer” van a piacon, hogy miért ne választhatna valaki a keresztény változat helyett egy egyszerűbbet, kevesebb teológiai sallanggal, vagy egy könnyebbet, kevesebb kellemetlen erkölcsi kívánalmakkal?
Kant gyakorlatilag azáltal adta fel a harcot, hogy visszavonult a valóság harcmezejéről. Ő a 18. századi (ironikus elnevezésű) „felvilágosodás” nagy mítoszában hitt: hogy a newtoni tudomány annyira meggyökeresedett, hogy a kereszténységnek – ha életben akar maradni – egy új helyet kell találnia az új tudomány által felvázolt új szellemi országban. Az egyetlen hely a szubjektivitás maradt.
Ez azt jelentette, hogy figyelmen kívül kell hagyni vagy mítoszként kell értelmezni a hagyományos kereszténység természetfelettire és csodákra vonatkozó állításait. Kant stratégiája lényegében ugyanaz volt, mint Rudolf Bultmanné, a „mítosztalanítás” atyjáé, aki talán a legtöbb katolikus egyetemi hallgató hitének elvesztéséért felelős. Sok teológus professzor követte az ő kritikai teóriáit, amelyben a szemtanúk csodákról szóló leírásának bibliai állításait puszta mítoszokká, „értékekké”, és „jámbor magyarázatokká” redukálták.
Bultmann ezt mondta a hit és a tudomány közötti állítólagos konfliktusról: „A tudományos világkép fennmarad, és ki fogja követelni magának az előjogot minden teológiával szemben, bármennyire is lenyűgöző, hogy konfliktusban állnak.” Ironikus, hogy a newtoni fizika ugyanezen „tudományos világképét”, amelyet Kant és Bultmann abszolútnak és változatlannak tartott, manapság maguk a tudósok vetik el csaknem általánosan!
Kant alapkérdése ez volt: Hogyan ismerhetjük meg az igazságot? életének korai szakaszában elfogadta a racionalizmus válaszát, miszerint nem az érzékekkel, hanem csak az ésszel ismerhetjük meg az igazságot, és hogy az értelem birtokolja saját „benső ideáit”. Aztán elolvasta az empirista David Hume-t, akiről Kant azt mondta, hogy: „felébresztett a dogmatikus szendergésből”. Más empiristákhoz hasonlóan Hume úgy vélte, hogy csak az érzékek által ismerhető meg az igazság, és hogy nincsenek „benső ideáink”. Azonban Hume feltevése Kantot elvezette a szkepticizmus konklúziójához, annak a tagadásához, hogy képesek lehetünk egyáltalán valaha is megismeri bármiféle bizonyossággal az igazságot. Kant mind a racionalizmus „dogmatizmusát”, mind az empirizmus szkepticizmusát elfogadhatatlannak látta, és egy harmadik utat keresett.
Egy harmadik teória már Arisztotelész óta rendelkezésre állt volna. Ez a realizmus józan értelmű filozófiája volt. A realizmus szerint meg tudjuk ismerni az igazságot mind az ész, mind az érzékek által, de csak akkor, ha ezek helyesen és egymást kiegészítve működnek, mint egy olló két pengéje. Ahelyett, hogy visszatért volna a hagyományos realizmushoz, Kant a megismerés egy teljesen új teóriáját találta ki, amit rendszerint idealizmusnak hívunk. Ő ezt „a filozófia kopernikuszi forradalmának” hívta. A legegyszerűbb terminus azonban rá a szubjektivizmus. Ez annyit tesz, hogy magát az igazságot szubjektívként, és nem objektívként definiáljuk újra.
Minden korábbi filozófus az igazságot objektívként fogadta el. Az igazság egyszerűen az, amit mi hétköznapi értelemben „igazságon” értünk: tudni azt, ami valóban az, hogy az értelem összhangban van az objektív valósággal. Néhány (racionalista) filozófus úgy gondolta, hogy ezt a célt csak az értelem által érhetjük el. A korai empiristák (mint Locke) úgy gondolták, hogy ez az érzékelés által érhető el. A kései empirista Hume úgy gondolta, hogy bizonyossággal egyáltalán nem érhető el ez a cél. Kant pedig azt a feltevést tagadta, ami mindhárom konkuráló filozófusban közös volt, nevezetesen, hogy el kell érnünk azt, hogy az igazság összhangra törekedjen az objektív valósággal. Kant „kopernikuszi forradalma” magát az igazságot definiálta újra, úgy hogy a valóságot az ideákkal hozta összhangba. „Ezidáig azt feltételeztük, hogy minden tudásunknak a tárgyakkal kell megegyezniük… haladóbb azonban, ha az ellentétes hipotézist tételezzük fel, hogy a gondolkodás tárgyainak kell megegyezniük a tudásunkkal.”
Kant azt állította, hogy az összes tudásunk szubjektív. Nos, szubjektív lehet egy bizonyos tudás? Ha igen, akkor az erről a tényről való tudásunk szintén szubjektív, és így tovább, tükrök egy végtelen termébe redukálódunk. Kant filozófiája egy tökéletes filozófia a pokol számára. Lehet, hogy a kárhozottak mind azt hiszik, hogy ők valójában nincsenek is a pokolban, mindez csak pusztán az elméjükben létezik. És lehet, hogy így van; lehet, hogy ez a pokol.