Jean-Paul Sartre valószínűleg a legismertebb 20. századi ateista. Mint ilyen, természetesen kivívja magának azt a tiszteletet, hogy szerepelhet a hitetlenség pillérei között.
Azonban figyelembe kell venni azt is, hogy talán több semleges nézőpontú embert vezetett el a hitre, mint a legtöbb keresztény hitvédő. Ugyanis Sartre az ateizmust olyan megerőltető, csaknem elviselhetetlen tapasztalattá tette, amit csak kevesen tudnak kibírni.
Azok a nyugodt, kényelmes ateisták, akik elkezdtek Sartre-t olvasni, nyugtalan ateistákká váltak, és a nyugtalan ateizmus egy óriási lépés Isten felé. Saját szavai szerint: “Az egzisztencializmus nem más, mint egy kísérlet, hogy felfedjük a következetes ateista nézet következményeit.” És ezért hálásaknak kell lennünk neki.
A filozófiáját “egzisztencializmusnak” hívta amiatt a tézis miatt, miszerint “az egzisztencia megelőzi a lényeget”. Ami valójában azt jelentt, hogy “az ember semmi más, mint amivé teszi önmagát”. Mivel nincs Isten, aki eltervezte volna az embert, az embernek nincs se mintája, se lényege. Az ember lényege vagy természete nem a teremtő Istentől származik, hanem a saját szabad választásából.
Ez lehetne egy nagyon mély és igaz meglátás is, csakhogy Sartre kiforgatta a keresztény nézetet. A jó meglátása az a tény, hogy az ember a szabad választásával határozza meg, hogy ki akar lenni. Isten valójában csak azt teremti meg, hogy mi az összes ember. De a saját egyedülálló egyéniségét az egyén maga alakítja ki. Isten létrehozza, hogy mik vagyunk, mi pedig azt, hogy kik vagyunk. Isten a lét méltóságát adja a saját magunk által való, vagy pedig Istennel közös megteremtésünknél; Isten ugyanis Önmagát adja társul mellénk, hogy a saját magunk létrehozásának feladatát megvalósíthassuk. Ő az objektív nyersanyagot teremti meg az átöröklődés és a környezet közvetítésével. Önmagam végső formáját azonban én alakítom ki a szabad választásom által.
Sajnálatos módon Sartre azt állította, hogy ez megcáfolja Istent, ugyanis, ha volna Isten, akkor az ember ennek az Istennek csak puszta műterméke lenne, s így nem lehetne szabad. Állandóan azzal érvelt, hogy az emberi szabadság és méltóság megköveteli az ateizmust. Hozzáállása ahhoz a vadnyugati cowboyhoz hasonlít, aki Istenhez egy rivális cowboyként szól: “Hé, ez a város nem elég nagy kettőnknek. Egyikünknek mennie kell.”
Ezért vezette el Sartrét az ateizmushoz az emberi szabadság valóban helyes meglátása, valamint az, hogy ez a szabadság a személyeket alapvetően különbözteti meg a puszta dolgoktól, ugyanis (1) összekeverte a szabadságot a függetlenséggel, mert (2) Istenre csak úgy tudott gondolni, mint aki – valamiféle kozmikus fasisztaként – elveszi az emberi szabadságot, ahelyett, hogy megteremti és fenntartja azt. Továbbá, (3) Sartre abba a kamaszkorra jellemző hibába esett, hogy egyenlővé tette a szabadságot a lázadással. Azt mondta, hogy a szabadság csakis “szabadság a nem-et mondásra” lehet.
Azonban nem csak ez a szabadság. Van olyan szabadság is, amely igen-t mond. Sartre úgy gondolta, hogy a szabadságunkkal kötünk kompromisszumot akkor, amikor igent mondunk, amikor azt választjuk, hogy jóváhagyjuk azokat az értékeket, amiket a szüleink, társadalmunk vagy az Egyház tanít nekünk. Így az, amit Sartre szabadságnak gondolt, nagyon ahhoz áll közel, amit az 50-es évek beat-nemzedéke és a 60-as évekbeli hippik úgy hívtak, hogy “csak tedd a saját dolgod”, vagy amit a 70-es évek nemzedéke úgy hívott, hogy “törődjél csak magaddal”.
Egy másik fogalom, amit Sartre komolyan vett, de tévesen használt, az a felelősség fogalma. Úgy vélte, hogy az Istenben való hit szükségszerűen megalkudna az emberi felelősséggel, ugyanis akkor magunk helyett minden tettünkért és mivoltunkért Istennek tehetnénk szemrehányást. De ez egyszerűen nem így van. Az én mennyei Atyám, a földi apámhoz hasonlóan, nem felelős a választásaimért vagy a jellememért, amit ezekkel a választásokkal kiformáltam; én én vagyok. És a felelősségem ténye ugyanúgy nem cáfolja meg a mennyei Atyám létezését, mint ahogy nem cáfolja meg a földi apám létezését se.
Sartre élesen észrevette a gonoszt és az emberi perverzitást. Azt mondta: “Megtanultuk, hogy komolyan vegyük a Rosszat. a Rossz nem egy látomás. Megismerve okait, nem fog eltűnni. A Rosszat nem lehet jóvátenni.”
Viszont azt is mondta, hogy mivel nincs Isten és mivel következésképp mi alkotjuk meg saját értékeinket és törvényeinket, valójában nincs rossz se: “Azt választani, hogy ez leszünk vagy amaz, annak az állítása, hogy ebben az időben az az érték számunkra, amit választunk, tehát mi sohasem választhatjuk a rosszat”. Így Sartre egyszerre ad túl nagy jelentőséget a rossznak (“A Rosszat nem lehet jóvátenni”) és túl kicsit (“Mi sohasem választhatjuk a Rosszat”).
Sartre ateizmusa nem pusztán azt mondja, hogy Isten nem létezik, hanem, hogy Isten lehetetlenség. De legalább adózik némi tisztelettel Isten “Én vagyok” bibliai fogalmának azzal, hogy ezt az elképzelhető legellentmondásosabb ideának hívja, ez az önmagáért-való-lét (a szubjektív személyiség, az “Én”) és az önmagában-való-lét (az objektív örök tökéletesség, a “Vagyok”) “megvalósíthatatlan szintézise”.
Isten a tökéletes személyt jelenti, és emiatt Sartre számára ez a terminusok ellentmondása. Tökéletes dolgok vagy ideák, mint az igazságosság vagy az igazság lehetségesek; és tökéletlen személyek, mint Zeusz vagy Apolló, szintén lehetségesek. De a tökéletes személy lehetetlen. Zeusz lehetséges, de nem valós. Isten egyedülálló az istenek között: nem csak valótlan, hanem lehetetlen is.
Mivel Isten lehetetlen, és mivel Isten a szeretet, a szeretet is lehetetlen. A legmegdöbbentőbb dolog Sartréban, hogy minden bizonnyal tagadta az őszinteség, az önzetlenség és a szeretet puszta lehetőségét is. A legtöbb ateista Isten helyére az emberi szeretetet teszi, mint olyan dolgot, amiben hisznek. De Sartre azzal érvel, hogy ez lehetetlen. Miért?
Mert, ha nincs Isten, akkor minden egyes egyén Isten. De csak egyetlen egy Isten lehetséges, egy abszolút Isten. Tehát az összes interperszonális kapcsolat alapvetően rivális kapcsolat. Itt Sartre Machiavellit visszhangozza. Mindannyiunknak Istent kell játszanunk másoknak; mindannyiunk, mint saját életünk színdarabjának szerzői, szükségképpen szereplőkként kell rendeznünk másokat ebben a drámában.
Van egy kis szó, amellyel a hétköznapi emberek valami valósra utalnak, és amelyet a szerelmesek valami csodálatos tapasztalatként élnek át. Sartre úgy gondolta, hogy ez valami lehetetlenre és illuzórikusra utal. Ez a szó a “mi”. Szerinte nincs olyan, hogy “mi-alany”, se közösség, se önfeledt szerelem, mert mindegyikünk állandóan Isten próbál lenni, az egyedüli, az egyetlen és egyedülálló én-alany.
Sartre leghíresebb színdarabjában, a Zárt tárgyalásban három halott ember van összezárva, és azt figyeli rajtuk, hogyan teszik pokollá a másik életét egyszerűen azáltal, hogy Istent játszanak a többinek – nem a másokon gyakorolt külső hatalom értelmében, hanem pusztán azáltal, hogy mindegyikük a másikat puszta dolognak tekinti. A színdarab megdöbbentő tanulsága, hogy “A pokol a másik ember”.
Ez amilyen mélyenszántó gondolat, annyira mélyenszántóan hamis. Valójában a pokol pontosan az emberi és isteni Másik hiánya. A pokol a totális magányosság. A mennyország a másokkal való közösség, mert a mennyország ott van, ahol Isten van, és Isten a Szentháromság. Isten a szeretet, Isten a “másik személy”.
Sartre gyakorlatias észjárású őszintesége csaknem vonzóvá tehetné őt az olyan visszataszító konklúziói ellenére is, mint az élet értelmetlensége, az értékek önkényessége és a szeretet lehetetlensége. Csakhogy ezt az őszinteséget, akármilyen mélyen is gyökerezik jellemében, saját maga tette lényegtelenné és értelmetlenné, mivel tagadta Istent, és így az objektív Igazságot is. Ha nincs isteni értelem, akkor nincs igazság se, annak kivételével, ami mindegyikünket önmagává teszi. Így ha semmit sem jelent az, hogy őszinte legyek magamon kívül, akkor mit jelent valójában az őszinteség?
Mégse tudjuk megállni, hogy ne csak elítélő ítéletet mondjunk Sartre-ról, és hogy ne érezzünk egy kis örömet is a következetességéből fakadó visszataszítósága miatt. Megmutatta ugyanis nekünk az ateizmus igazi arcát: abszurditás (ez a pontos szó) és undor (ezt a konkrét képet használta, és ez az első és legnagyobb regényének a címe is).
Az “Undor” annak az embernek a története, aki egy fáradtságos keresés után arra a szörnyű igazságra jutott, hogy az életnek nincs semmi értelme, hogy az egyszerűen csak egy undorító fölösleg, mint amilyen a hányadék vagy az ürülék. (Sartre szándékosan használt ilyen obszcén képeket, mert szerinte az élet maga is obszcén).
Nem tudunk nem egyet érteni William Barett-tel, amikor azt mondta, hogy “azoknak, akik arra készülnek, hogy ezzel (az undorral) kihányják az egész sartre-i filozófiát, rámutathatunk, hogy jobb az ember életében találkozni ezzel az émellyel, mint sohasem találkozni vele”.
Más szavakkal Sartre jelentősége a Prédikátoréhoz hasonló: Felteszi a kérdések legfontosabbikát, bátran és rendíthetetlenül, és csak csodálhatjuk őt ezért. Sajnos, a lehető legrosszabb választ adja rá, ahogy a Prédikátor is tette: “Hiábavalóság, minden csak hiábavalóság”.
Csak szánhatjuk őt ezért, és vele együtt a többi ateistát is, akik eléggé tisztafejűek ahhoz, hogy meglássák, ahogy Sartre is tette, hogy “Isten nélkül mindent szabad – de nincs semmi értelme”.