1993. március 31. 16.00 – Otthon

Ma, ezen a gyönyörű, derűs napon, szokatlan módon enyhe fuvallat érkezik, és kinyitja szerény házam ajta­ját. Egy különös fényességbe burkolt, fehérbe öltözött embert látok közeledni. Ő azt mondja nekem:
J. „Vegyél elő papírt és tollat, és írd le a beszélgetésün­ket elejétől a végéig!”
D. „Ki vagy te?”
J „Nem ismersz fel?”
D. (Fájdalmaim voltak, a Szenvedést éltem át látha­tatlanul) „A fájdalom túl erős és elhomályosítja a látáso­mat… de… igen: Te vagy az én Uram! Én Uram, annyira kimerült vagyok… Segíts írnom! A nyomorúságos vállaim túlzottan nagy terhet cipelnek, nem bírják erővel.”
J. „Mitől félsz, leányom?”
D. „Uram, attól, hogy a lelkek számára nincs menek­vés!”
J. „Leányom, leányom ez a félelem nem alaptalan, hi­szen a valóságban sajnos találunk rá példát.”
D. „Mit csinálsz Uram, Mester? (Jézus abban a pilla­natban a földet nézve, fel-le sétált.)
J. „Ó, leányom… megérintem ezt az Atya és aztán a Szentséges Szűzanya által megáldott földet. Nagyon nagy keserűséget érzek a Szívemben, mert az Ő hívó szava a méltatlan szívekben még mindig viszonzás nélkül ma­rad.”
D. „Mindenható Uram, én is érzem ennek az emberi­ség gonosztettei által vérrel szennyezett és bánattal borí­tott földnek a fájdalmát.”
 J. „Édes leányom, Atyám hamarosan szabadon engedi seregeit. Ó! Olyan, mintha Palesztinában, azon a napszárított földön lennék.”
D. „Mit mondasz, Uram? Nem értem.”
J „Kérlek szépen, leányom, mondd meg az én kivá­lasztott népemnek, hogy hagyjanak Engem maguk között haladni.”
D. „Persze, Uram, megteszem.”
J. „Én a fájdalmadban mindig közel leszek hozzád.”
D. „Uram, magaddal fogsz vinni egy napon?”
J. „Bízzál Bennem, Én vagyok a Hű és az Igaz.54 Csele­kedjenek és imádkozzanak sokat.”
D. „Mennyit, Uram?”
 J. „Leányom, mit gondolsz, milyen az én szomjúságom?”
D. „Csillapíthatatlan?”
J. „Igen, pontosan csillapíthatatlan, csillapíthatatlan. Jól van, akkor hát tudod, mit kell tenned és mondanod?”
D. „Mi az a fehér fény, Uram, amely onnan jön?” (Ő rám mosolyog)
J. „Azon az ajtón haladnak keresztül, akik Atyám Ki­rályságába jutnak.”
D. „Én is?”
J. „Leányom, szeretlek téged. Kiválasztottalak téged, és te leszel e föld számára a nyomorúságos eszköz.”
D. „Mester, az emberek nem hisznek!”
J. „Az nem érdekes, leányom. Majd meglátod, egy nap hinni fognak, és mindenki térdet fog hajtani Előttem és az Én Szentséges Anyám előtt.”
D. „Uram, különösen érzem magam.”
J. „Persze, hiszen épp most térsz vissza a saját idődbe.55 Menj, kedvesem, és a szeretet legyen mindig reménysé­ged!”
D. „Uram, én mindig követni foglak Téged.”
 J. „Úgy legyen!”
A láthatatlan Passió után vérzett a bokám, a tenyerem és a kézfejem. A szenvedés nagyon gyötrelmes volt.
54 Jel 3,14.
55 Az idő itt úgy értendő, mint az eksztázis állapotából való kilépés pil­lanata.