Advent idején várjuk a karácsonyt és emlékezünk a régi karácsonyokra. Ki hol s mikor kapta az első benyomásokat a szeretet nagy ünnepéről, kiben hogyan és mikért maradtak meg a régen elsuhant gyermekkor első képei, hangulatai.
Utazzunk vissza az időben. Aki falun élt, az még hosszú idők múltán is ott tapossa a templomba vezető hol havas, hol sáros falusi utcákat, s az éjféli misén, ő is ott fújja a birkabunda- és tömjénszagú nedves templomban a kis Jézus születéséről szóló öreg énekeket. A kisvárosok szenvedélytelen életében külön színt jelentettek az ünnepek, mert mozgást, izgalmat és olyan hangulatot hoztak magukkal, ami rövid pár napra kizökkentette őket a mindennapok szürke unalmának monoton hangulatából. A kihalt utcák benépesedtek s a templomból jövet a lefüggönyzött ablakok mögött egy fiatal lány Chopin keringőket zongorázott, mintha azzal akarná ébren tartani a gyertyagyújtás előtti percek ünnepi hangulatát. A szomszéd szobában az összegyűlt férfirokonok ősi magyar szokás szerint tarokkoztak és már halványodott az égen a fiastyúk, amikor búcsút vettek a vendégek a vendéglátó családtól.
Pestbudán már a kora délutáni órákban misztikus csend ült az utcákra. Leálltak a villamosok, s csak egy-két — karácsonyfát az utolsó percben vásárló — ember sietett a néptelen utcákon, mert karácsonyfa nélkül nem volt karácsony. A régi képek megmaradtak bennünk, s úgy cipeljük azokat a múlt emlékeit őrző agysejtjeinkben, mint örökre lelkünkhöz nőtt valamit. Legalább is így hisszük.
Azóta azonban sok minden megváltozott és sok minden dolgot átértékelt a száguldó idő. Háborúk dúltak felettünk és új impériumok ültek a régiek romjaira. Az otthoni karácsonyokból Tél apó ünnepe lett és a betlehemi csillag helyett vörös csillag rőtül az elárvult karácsonyfákon. Az új világ félelmetes realizmusa lassan megöli a karácsony misztériumát és a nagy áruházmolochok reklámhadjárata a kettős könyvvitel tartozik-követel rovatába kényszerítette be a krisztusi szeretet legnagyobb ünnepét. A Megváltó-várásból áruházi tülekedés, két könyökkel való törtetés és a „csak azért is megmutatom“ lélektelen ajándékozási hisztéria lett.
Ortega y Gasset, a nagy spanyol filozófus mutatott rá először a nagy üzleti vállalkozások és reklámok tömegátformáló erejére, mely alól senki sem lehet kivétel. Mi magyarok sem, pedig talán a világ legindividuálisabb népe vagyunk. Szép lassan, ahogy múltak az évek úgy hasonultunk hozzá a bennünket körülvevő népek szokásaihoz, életformájához s emigrációs életünk második generációja már sok mindent megtagad, ami egyszer a mi számunkra úgy hozzátartozott életünkhöz, mint a mindennapi kenyér vagy a karácsony ünnepe. Valamelyik költő írta egyszer, hogy a karácsony magyar ünnep, mert talán sehol a világon nem kapcsolta úgy össze a lelkeket a zöld fenyőfákon égő apró gyertyácskák melege, mint nálunk.
Később nemcsak technikai újítás, hanem a lélek mély hangulatát megölő valami volt, amikor a karácsonyi illatot árasztó viaszgyertyácskák helyett már csak hideget sugárzó villanykörtékkel modernizáltuk az apró fényeket. A fény megmaradt, de a gyertyák intim melegséget árasztó vibráló kisugárzása megszűnt.
Áruházi reklámfa lett a karácsonyfából, ami már nem a szívünkön, hanem materialista korunk neonfényes, vasbetonos, rideg alapjain állott. Jó! Ne legyünk maradiak. Ne utasítsuk vissza meglódult világunk benzingőzös, tülekedő, gazdasági és szociális krízisekben vergődő muszáj-eredményeit, de még így is vallhatjuk, hogy életünk nem ma és nem tegnapelőtt, hanem akkor kezdődött, amikor az ember rájött az igazságra, hogy nemcsak húsból és csontból, hanem lélekből is vagyunk. Amikor eszével először tudatosította az Isten fogalmát, amit mi nevezhetünk „első lökésnek“, vagy „ismeretlen törvénynek“, elismerve, hogy fölöttünk álló valami. Csak neve változott, de nem a lényege.
Ennek az ősi hívásnak, az embertárs iránti szeretetnek egyik anakronisztikus formája — talán egyik legszebb hagyatéka, a mindjobban hunyófényű karácsony. Pogány korba visszanyúló szokás, amit Krisztus fényével magasztosítottak azzá, ami ma már csak nagyon kevéssé az: a szeretet ünnepévé. És minél jobban hunynak a fények, annál kevesebbet jelent ez a szó: Ember.
Ember, aki mindig gyilkolta egymást, háborút viselt és hódított. Oktalan zsarnokok pusztították Isten képmását. Kínpadra feszítették és meggyalázták, de nem emelték törvénnyé a gyilkolást, sőt a szemérmük utolsó sugarával legalább letagadták gaztetteiket és nemes célok csalfa ábrázatával kendőzték a rosszat.
És ma? Keresztény kultúránkat végképp elnyeléssel fenyegető civilizációnk holdatjáró, rakétás, kompjuteres világában állami szolgálatban álló, hideg józan agyak kiszámították, hogy nincsen semmi baj, mert ha az atomháború el is pusztítja az emberiség háromnegyed részét, azért a megmaradtak új életet kezdhetnek radioaktív sugaraktól elrákosodott lényükkel.
Alig öt évtizede, hogy amikor az óceán vizein elsüllyedt a Titanic és vagy kétezer embert rántott magával a hullámsírba, — évekig gyászolta a világ a szomorú eseményt. És ma? Lezuhan egy repülőgép, elpusztul pár száz ember: rövid újsághír. — Vietnámban a Kissinger—Ge Duc-féle Nobel-díjjal kitüntetett békeakció óta több mint százezer ember gyilkolta le egymást: kissé hosszabb elmélkedés a sokkal több elmélkedést kívánó német-angol futballmeccs előtt. Valahogyan úgy látszik, meghalt az Ember és mechanizált civilizációnkat már nem is olajjal és szénnel, de magával az Emberrel etetik. Az emberrel, akinek felmagasztosult, Istenné lett ideálja ott nyugszik a betlehemi istálló jászlában, hogy majd 33 évvel később mégegyszer felfeszíttesse magát az emberiségért, amely rövid két ezredév alatt könnyelműen eltékozolta az általa ajándékozott isteni fényt.
Dicsőség a magasságban Istennek! 

(betiltva.com)