Kell szenvednünk, ha akarjuk, ha nem. Vannak, akik úgy szenvednek, mint a jobb lator, mások meg, mint a bal. Mind a kettőnek egyforma szenvedése volt. De csak az egyik tudta érdemszerzővé tenni, úgy, hogy az engesztelés szellemében viselte. A keresztre feszített Jézus felé fordulva ezt a szép ígéretet kapta: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,43) A másik éppen ellenkezően, üvöltözött, átkot és káromlást szórt, és a legszörnyűbb kétségbeesésben adta ki lelkét.


      Két módja van a szenvedésnek: szenvedni szeretettel, és szenvedni szeretet nélkül. A szentek mindent örömmel, szerelemmel, állhatatosan szenvedtek el, mert szerettek. Mi haraggal, bosszúsan, nehezen szenvedünk, mert nem szeretünk. Ha szeretnénk Istent, szeretnénk a kereszteket is; vágynánk utánuk és kedvünket lelnénk bennük. Boldogság töltene el, hogy szenvedhetünk az Iránta való szeretetből, aki oly szívesen szenvedett értünk. Mi panaszolni valónk van? A szegény hitetlenek, akiknek nincs meg az a boldogságuk, hogy ismernék az Istent és az ő végtelen kedvességét, ugyanazt szenvedik, amit mi, de nincs meg ugyanaz a vigasztalásuk.
      Azt mondjátok, hogy nehéz? Nem! Könnyű, vigasztaló, édes, csupa boldogság!
      Csak szeressünk a szenvedésben és szenvedjünk a szeretetben.
      Gyermekeim, a kereszt útján csak az első lépés nehéz. A félelem a kereszttől, ez a mi legnagyobb keresztünk…
      Az embernek nincs bátorsága hordozni a keresztet; ez nagy hiba, mert akármit is tegyünk, a kereszt fogva tart minket, nem tudunk előle menekülni.
      Ugyan mi veszítenivalónk van? Miért nem lehet szeretni a keresztet, és fölhasználni az égbejutásra? Ám az emberek legnagyobb része éppen az ellenkezőt teszi: hátat fordít a keresztnek, és megfutamodik előle. Minél inkább menekülnek, a kereszt annál inkább üldözi, sújtja őket, és egész terhével rájuk nehezedik…
      Ha okosak akartok lenni, menjetek elébe, mint Szent András, aki amikor látta, hogy már fölállították számára a keresztet, így szólt: „Üdvözöllek, ó jóságos kereszt, ó csodálatos kereszt, ó várva várt kereszt!… Zárj engem karjaidba, végy ki engem az emberek közül, és adj át Mesteremnek. aki általad váltott meg engem!”
      Jól jegyezzétek meg, gyermekeim: aki elébemegy a keresztnek, az előle megy. Lehet, hogy összetalálkozik vele, de akkor is megelégedett, mert szereti a keresztet, és bátran viseli. Egyesül Krisztus Urunkkal, megtisztul, fölszabadul a világtól, eltávolít szívéből minden akadályt, és a kereszt átsegíti ót az életen, mint híd a víz fölött.
      Nézzétek a szenteket! mikor mások nem üldözték őket, önmagukat üldözték… Egy jó szerzetes panaszkodott Krisztus Urunknak, hogy üldözik őt az emberek:
      – Uram, hát mit tettem én – mondotta -, hogy így bánnak velem?
      Krisztus Urunk azt felelte: – És én mit tettem, amikor a Kálváriára vittek…?
      Ekkor a szerzetesnek megnyílt a szeme, bocsánatot kért, és nem mert többé panaszkodni.
      A világ fiai szomorúak, ha van keresztjük, a jó keresztények meg szomorúak, ha nincs. A keresztény úgy él a keresztek között, mint hal a vízben.
      Nézzétek Szent Katalint, két koronája is van: egyik szüzességéért, másik a vértanúságért. Milyen boldog most ez a kedves kis szent, hogy inkább szenvedett, mintsem hogy beleegyezzék a bűnbe!
Volt egy szerzetes, aki annyira szerette a szenvedést, hogy vezeklőövet kötött a testére. Ez az öv fölsebezte a bőrt, lassankint belemélyedt a húsba és kellemetlen szagot árasztott. A többi szerzetes kérte az elöljárót, hogy távolítsa el a közösségből. Elégedetten és vidáman ment el, és egy sziklabarlangban húzódott meg. De az elöljáró még azon az éjszakán hangot hallott, amely így szólt: „Elveszítetted a ház legnagyobb kincsét.” Mindjárt hozzáláttak megkeresni a szentet; látni akarták, honnan ered a rossz szag. Az elöljáró eltávolíttatta a vezeklőövet, amely egészen bevágódott a testébe, és a szerzetes azután meggyógyult.
      Milyen vigasztalást tapasztalnak a szenvedésben, akik egészen az Istenhez tartoznak! Olyan ez, mint amikor az ecetbe sok olajat öntünk: az ecet mindig ecet marad, de az olaj elveszi maró savanyúságát, s nem érezzük azt többé.
      Nem messze innen, a szomszéd plébánián volt egy kisfiú, aki sebektől borítva feküdt az ágyában. Nagyon beteg volt, és szánalmasan nézett ki. Azt mondtam neki:
      – Szegény kicsikém, te nagyon szenvedsz?
      Így felelt: – Nem, plébános úr, ma nem érzem tegnap bajomat, holnap pedig már nem fogom érezni a mait.
      – De ugye, nagyon szeretnél meggyógyulni?
      – Nem; betegségem előtt rossz voltam, és még újra rossz lehetnék. Jó nekem úgy, amint vagyok…
Ez a fiú előbb ecet volt, de az olaj kedvessé tette, Mi nem értjük ezt, mert nagyon földiesek vagyunk. Megszégyenítenek bennünket a gyermekek, akikben a Szentlélek lakik.
      Ha a jó Isten nekünk keresztet küld, visszautasítjuk, panaszkodunk, zsörtölődünk. Annyira ellensége vagyunk mindennek, ami nincs kedvünkre, hogy szeretnénk, ha mindig gyapjas takaróban melengetnének. Pedig inkább tüske-takaróba kellene burkolóznunk.
      Nézzétek a szenteket, akik már előttünk beérkeztek! A jó Isten nem kívánja tőlünk a test vértanúságát, csupán a szívét és az akaratét.
      Krisztus Urunk példakép nekünk: vegyük föl keresztünket, és kövessük őt. Tegyünk úgy, mint Napóleon katonái: egy hídon kellett átmenniük, amelyen kartács söpört végig. Senki sem mert. Napóleon megragadta a zászlót, ment előre, és mindenki követte. Tegyünk ugyanígy! Kövessük Krisztus Urunkat, aki legelöl megy.
      Egy katona beszélte el nekem, hogy az egyik csatában félóra hosszat holttestek fölött járt. Szinte nem volt hová lépni, véráztatta volt az egész föld. Így kell járnunk az élet útján is, kereszteken és fájdalmakon át, hogy eljussunk a hazánkba.
      A kereszt az ég létrája. Milyen vigasztaló szenvedni, ha rajtunk pihen az Isten szeme, milyen öröm, ha este elmondhatjuk: »Jól van, ma két vagy három órán át hasonló voltam Jézus Krisztushoz: vele együtt szenvedtem az ostorozást, a töviskoronázást, a keresztre feszítést…» Ó, milyen érték ez a halálra! … Milyen jó meghalni, amikor az ember keresztre feszítve élt! Úgy kellene futnunk a kereszt után, mint fösvény fut az arany után… Az ítélet napján egyedül a kereszt fog megnyugtatni bennünket. Ha beköszönt az a nap, milyen boldogok leszünk boldogtalanságaink miatt, milyen büszkék leszünk megaláztatásainkra, és milyen gazdagok leszünk áldozatainkból!
      Ha valaki megszólítana titeket: „Nagyon szeretnék meggazdagodni, mit csináljak?” – azt felelnétek: „Dolgozz.” Az égbejutáshoz meg szenvedni kell. Krisztus Urunk Cirenei Simon által mutatja az utat, barátait meghívja kereszthordozásra.
      A jó Isten azt akarja, hogy sohase tévesszük szem elől a keresztet. Ezért is tesszük ki mindenütt: az utak mentén, magaslatokon, köztereken. Láttára mondhatjuk magunkban: „Íme, mennyire szeret minket az Isten!”
      A kereszt átöleli a világot: ki van tűzve a világ négy táján, mindenkinek jut belőle egy kicsi.
      Olyan a kereszt az ég felé vezető úton, mint a szép kőhíd a patak fölött, hogy át lehessen kelni. Azok a keresztények, akik nem szenvednek, csak törékeny hídon kelnek át; dróthídon, amely minden pillanatban leszakadással fenyeget lábuk alatt.
      Aki nem szereti a keresztet, talán üdvözül valahogy, de csak nagy nehezen, és kicsiny csillag lesz az égen. Aki szenvedett és küzdött az Istenért, ragyogni fog, mint a szép nap.
      A szeretet lángjaiban átalakult kereszt olyan, mint a tűzbe vetett töviság, amely elhamvad. A tövis kemény, de a hamu puha. Tegyetek sajtolóba egy szép szőlőfürtöt, édes nedv jön ki belőle. Lelkünk a kereszt sajtójában olyan nedvet bocsát ki, amely táplálja és erősíti őt. Amikor nincs keresztünk, kiszáradunk; amikor szívesen viseljük a keresztet, vigasztalást, örömet, boldogságot érzünk. Ez a mennyország kezdete a földön. A jó Isten, a Szent Szűz, az angyalok, a szentek a közelünkben vannak, és látnak bennünket.
      A nehézségekben megpróbált jó keresztény utazása az örök életre olyan, mint azé, akit rózsaágyon visznek. A tövisek balzsamot izzadnak, és a kereszt édességet áraszt. De a töviseket kezünkbe kell nyomni, és a keresztet szívünkre kell szorítani, hogy kiadhassák a drága nedvet, amely bennük van.
      A sikertelenségek odavetnek bennünket a kereszt lábához, és ez a kereszt áll a mennyország kapujában. Hogy bejussunk, át kell menni rajta; kell, hogy lebecsüljenek, megvessenek, összetörjenek minket… Egyedül azok a boldogok ezen a világon, akiknek lelkében az élet szenvedései között is ott a béke: ők megízlelik Isten gyermekeinek boldogságát. Édes lesz minden kín, ha együtt szenvedünk Krisztus Urunkkal!
      Mily roppant jelentőségű akárcsak egy pillanatnyi szenvedés is! Akkor értenénk meg e pillanat értékét, ha hét nap alatt lehetne a mennyországba jutni. Nincs az a kereszt, amelyet elég súlyosnak, nincs az a megpróbáltatás, amelyet elég keserűnek tartanánk… A kereszt ajándék, amelyet Isten barátainak készít.
      Milyen szép minden reggel áldozatul ajánlani magunkat a jó Istennek, és mindent elfogadni tőle engesztelésül vétkeinkért! Kérni kell a kereszt szeretetét, akkor édessé válik. Négy-öt év alatt kipróbáltam ezt. Alaposan megcsúfoltak, ellenem támadtak, megrágalmaztak. Ó, nekem volt keresztem! … Szinte több volt, mint amennyit viselni tudtam! S elkezdtem kérni, hogy elnyerjem a keresztek iránti szeretetet: ettől fogva boldog lettem. Mondhatom, igazán nincs ehhez fogható boldogság!
      Sohasem kell nézni, honnan jön a kereszt. Istentől jön. Mindig Isten adja, hogy ezáltal próbára tegye szeretetünket