Fekete sátor

Eleinte bizalmatlanul fogadnak: elfordulnak, tenyerükkel takarják arcukat az asszonyok, mogorván csóválják fejüket a férfiak, amikor előkotorjuk fényképezőgépünket, és fotózni kezdjük a szamárnyergeket, a művirágból készült lugast, a széllel ringatózó kolbászokat a teherautó nyitott hátuljában, az ezerféle olajbogyót, a lépes mézet, az állati szőrbe csomagolt túrót, a halmokban álló műanyag papucsokat, a piócaárust, az aszaltgyümölcs- és fűszerkereskedőt, a bugyogós pultot, a vérvörös paprikák között mohón turkáló fejkendős asszonyságokat. De néhány perc alatt valóságos népünnepéllyé válik a csütörtöki piac Egirdir főterén, ahogy pimaszul kattogtatunk az árusok között, és a hegyekből idezarándokoló, zord ábrázatú parasztok meg a havasokból aláereszkedő jörük nomádok összekapaszkodnak, levett sapkával, széles vigyorral pózolnak, hogy mindenképpen örökítsük meg őket.

Jörük piac a Toros-hegység túloldalán, Gebiztől legalább 150 kilométerre északra.

A forrásvidéken járunk.

– Magyarok? Egyszer jártam a Balatonon, de az kisebb, mint a mi tavunk – mutat a hátunk mögött hullámzó türkizkék Egirdiri-tóra a meseszép nomád szőnyegeket áruló intelligens arcú férfi. – Azt is tudom – fitogtatja tájékozottságát –, a magyaroknál a finnugor eredet az elfogadott. De nézzenek csak a szívük mélyére, és belátják, hogy maguk velünk, törökökkel állnak rokonságban.

Ám mielőtt a szívünk mélyére néznénk, megbámuljuk a villámkezű halárust, aki hatalmas tartályból halássza ki és azonmód megpucolja a zsákmányt – ujjairól csurog a halvér és a bélsár. A nyeregárus öregember büszkén mutogatja portékáját, unokája közben narancslével kínál bennünket, pedig rólunk nehezen képzelhető el, hogy a kuncsaftjaik leszünk. A rongyos öltözetű piócaárusok üvegeiket kocogtatva járják a piacot; s a földön vagy a pultokon törökülésben kuporog megannyi jörük aszszony és bajuszos vénember – Törökországban ritka ennyi ázsiai arcvonás egy helyen, mintha népes tatár hordát látnánk.

A „királyi” úton, Ephesos és Babilon között közlekedő ókori karavánok előszeretettel álltak meg itt, a havas hegyek karéjában fekvő gyönyörű tónál; az Egirdiren áthaladó országút ma az Égei-tengert köti össze Konyával, a hazánkban leginkább csak kerengő dervis néven ismert misztikus mevlevi rend szellemi központjával. A környező hegyvidéken élnek nagyobb számban még manapság is a jörükök, ezek az állattenyésztő hegyi emberek, akik képtelenek engedelmeskedni az idők és a kormányok szavának: nem hajlandók végleg röghöz kötni magukat. Tavasszal egyre feljebb hajtják juhnyájaikat, szarvasmarháikat a hegyekbe abban az ütemben, ahogy a mediterrán forróságban kiaszik a vegetáció; s a legvadabb nyár már a havasokon találja őket, ahol kecskeszőrből szőtt, belülről nemezszőnyegekkel és régi kelimekkel burkolt sátraikban várják a jéghideg vizű források mellett az őszt. Ekkor megint fölnyergelik tevéiket – ma már többen inkább a traktoraikat –, és visszaereszkednek a déli, tengerparti síkságra, ahol a tél meg sem kottyan.

„Ezen térségen több török nomád család legelteti július kezdetétől szeptember elejéig marhacsordáit; kiknél pénzért jó tejet, túrót, vajat és húst kaphatni. Ezen nomádok mogorva tekintetű, de igen deli termetű emberek, a törökök előtt jürük név alatt ismeretesek, egy érthetetlen török nyelvidomot beszélnek, s hölgyeiket nem burkoltatják el” – írja a Kelet-utazó, mellesleg szultáni kertész Nogel István 1847-ben. A szabadság, az erő, a harci bátorság, a lovas tudás szinonimája volt a jörük, az oszmán időkben ezért küldték őket a legveszedelmesebb helyekre, a határvidékekre küzdeni. Többek között a Balkánra. És talán hazánkba is. A huszadik században, részint Atatürk reformjainak köszönhetően, a nomádok mind nagyobb számban telepedtek le, vetkőztek ki hagyományos viseletükből, olyannyira, hogy amikor 1936-ban Bartók Béla felkereste az Adana környéki jörüköket, mert úgy vélte, „az ilyen ősi életmódot folytató emberek jól megőrizhettek mindenféle zenei ősiséget”, elképedve látta, hogy öltözetük a „legtucatabb, legelnyűttebb nyugat-európai klisé-ruha”. Persze nem csak ezen képedt el: egy fogatlan, vén nomádot énekeltetve nem akart hinni a fülének: „uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna. Örömömben mindjárt két teljes hengerre vettem föl…” S levonja a végkövetkeztetést: „Ha tekintetbe vesszük, hogy ilyen szerkezetű dallamoknak nagy elterjedésében eddig csakis a magyaroknál, az Erdélyben lévő mezőségi és a moldvai csángók körüli románoknál, továbbá a cseremiszeknél és északi török népeknél ismeretesek, akkor egyre bizonyosabbnak látszik, hogy ezek egy régi, ezer év előtti török zenei stílus maradványai.”

Hogy mi közünk mindehhez?

Ritkás fenyvesek, pisztrángtenyésztő betonmedencék között kanyarog az erdei földút, néha csikorogva zátonyra fut autónk; aztán már csak hegyi patakok, apró vízesések, hatalmas zöld rétek és egy víztározó a havason, amelynek partján juh- és kecskenyájak legelésznek. Még nem tudjuk, mi közünk mindehhez, egyszerűen csak lekanyarodtunk az aszfaltútról Egirdirtől nem messze, Aksu után, mert egy tábla azt mutatta: valamilyen jajla, vagyis nomádok nyári szállása fekszik nem messze.

A víztározó csücskében füstöt látunk, aztán megpillantjuk a jörükök jellegzetes lakhelyét, a karacadirt, azaz a „fekete sátrakat”. Kissé összeszorul a gyomrunk, amikor az ösvény két oldalán heverő hatalmas pásztorkutyák lassan feltápászkodnak, és megindulnak felénk. Füttyentés hallatszik, két barnára sült férfi kísér bennünket az eső ellen műanyag fóliával fedett sátrakhoz. Egy idősebb és egy fiatalabb asszony görnyed a földön egy darálóra emlékeztető gép előtt, csavarkulcsokkal, olajozópumpával babrálnak rajta, miközben a két férfi hellyel kínál bennünket, majd gondterhelten nézik, ahogy a nők a műszaki problémával küzdenek. Mondjuk, magyarok vagyunk, köszönjük a szívélyességüket, és hogy fényképezhetnénk- e. Mondják, fényképezzünk csak nyugodtan, érezzük magunkat otthon, aztán a koromfekete bajszú, ötvenes férfi a mellére bök, és csöndesen közli: ő is „macar”. Ez itt pedig a Sorkunjajla, mutat a víztározó fennsíkjára.

Sorkunjajla. A gebiziek mondabeli menedékhelyére tévedtünk.

Eredettörténetük szerint az Isztambul mellőli Gebzéből ide vándoroltak, majd a Toros hegyláncain átkelve a déli lapályon megalapították Macarköy-Gebizt.

Mi is gebiziek vagyunk, int a darálót szerelő asszony felé a bajuszos férfi.

Jörük és madzsar, fűzi hozzá megint mellére téve a kezét.

A Toros-hegység megannyi mellékútja, fennsíkja, jajlája közül éppen a gebiziek sátraihoz kellett lekanyarodnunk a főútról!

Mondjuk neki, miután valamelyest magunkhoz térünk, hogy éppen Gebizből jövünk, ahol néhány napja nagy ünnepséget tartottak a macarköyiek és mi, a vendégeik. A férfi bólint, némán betessékel a sátrába, majd büszkén felhajtja az ócska gyári szőnyeget, hogy alóla előtűnjenek a gyönyörű tulipánmintás nemezek. Szép rend, nagy tisztaság uralkodik a két rúddal megtámasztott, petróleumlámpával ellátott lakban, az egyik sarokban ágy, körülötte lélegzetelállító díszítésű párnák. Azt mondja a férfi, természetesen a vendégük vagyunk, nemsokára kész a vacsora, aztán itt alszunk náluk a sátorban. Amikor szabadkozunk, hogy egirdiri szálláshelyünkön nem tudják majd mire vélni távolmaradásunkat, előkapja mobiltelefonját: értesítsük őket nyugodtan.

– Tavasztól őszig itt élünk a jajlán, mindvégig ezen a helyen – felelget a férfi kérdezősködésünkre, miközben jéghideg ajránt szürcsölünk, s közben megjavították a gépet is az asszonyok. Kondér kerül rá, abba tejet öntenek, a földön üldögélő idősebb nő lendületesen tekerni kezdi a „daráló” karját, mire két csapon csurog belőle a tej java és a lefölözött maradék. – Az így készült terméket aztán levisszük az egirdiri piacra – mondja Husszein, a gebizi macar nomád.

Talán így ingáztak a jajla és a város között évszázadokkal ezelőtt is, amikor a legenda szerint errefelé bujkáló magyarok átvehették a helybéli nomádság életmódját – mielőtt megalapították volna Gebiz- Macarköyt. A török sajtót sem hagyta hidegen a Sorkunjajláról egykor leköltözők kérdése: egy nemrég megjelent cikk szerint a történet valójában 1768- ban kezdődött, amikor a törökök hadat üzentek Oroszországnak, miközben az oroszok Lengyelországot tartották tűz alatt. A muszka támadás következtében lengyelek menekültek az Oszmán Birodalom területére, és a Fekete-tenger mellett, Isztambultól nem messze, azaz a számunkra legalábbis gyanús Gebzéhez közel megalapították Polonezköyü (Lengyelfalva) települést. Az 1830–31-es lengyel felkelés vérbe fojtását követően – így a cikk – a lengyelek és az oldalukon harcoló magyarok ismét a törököktől kértek segítséget, akik végül Gebzében telepítették le a magyar emigránsokat. Ám ezzel nem ért véget a veszszőfutásuk. Amikor az orosz hadsereg 1839-ben török területekre csapott be a Fekete-tenger mentén, veszélybe került a gebzei magyar kolónia, amely megint menekülőre fogta: a biztonságosabbnak vélt Dél-Anatóliába, Gebizbe futottak. „Inkább levágatom a fejemet, mint hogy a menedéket kérőket kiszolgáltassam” – ez volt Abdülmecit padisah válasza, amikor a muszkák a magyar és lengyel felkelők kiadatását követelték. Mindenesetre különös, summázza a cikk, hogy számos gebzei család tagját ma is „Magyar” becenévvel illetik a település lakói.

Az Aksu és Macarköy közötti havasok világa manapság is számos gebizi félnomád családnak ad megélhetést, akik egyszerre vallják magukat büszkén jörüknek és legalább olyan rátartian madzsarnak. A Toros-hegység Törökország talán legnagyobb jörük „skanzenja”: nem volna érdektelen a hazai néprajz- és (kultúr)antropológiai kutatás számára sem a térség alaposabb szemléje. Nem beszélve az apró katarzisokról: nem tudtunk úgy közlekedni tíz kilométert sem a hegyekben, hogy magunkra maradtunk volna: egy harminclelkes kis falu fiatal hodzsája (vallási vezetője) invitált be otthonába, hogy feleségével ötfogásos ebédet készíttessen nekünk a paradicsomlevestől a töltött paprikán át az epres-csokoládés pudingig. Amikor pedig a szomszédos településen nagy hangzavart hallva gyanútlanul megálltunk, az utcán tolongó férfiak belénk karoltak, s kedves erőszakkal egyszerűen behúztak bennünket egy lakodalomba, majd a hodzsa ebédje után végig kellett ennünk az itteni kínálatot is, végiglátogatnunk a fiús és a lányos házat. Aztán amikor továbbállhattunk, a násznépből öreg házaspár pattant autónkba, akik újra eltérítettek bennünket, a következő faluban megmutogatták gyümölcsöseiket és rózsakertjeiket, újabb étkekkel traktáltak, s csatlakozott a tanító is, akit szintén el kellett vinnünk haza, csak hogy a kezünkbe nyomjon két szatyor almát…

Végtelen Szindbád-történet.

Aksu környékén, a letelepedett és a legeltető jörükök hazájában túlárad a büszke vendégszeretet.

De hogy mennyire szól mindez nekünk, magyaroknak, s hogy a gebiziek „madzsarságtudata” menynyire magyarságtudat? Hogy nem csupán egy helységnévhez való makacs ragaszkodásról van szó? Hogy hiába büszkélkednek magyaros „Német” nevükkel, az egyes honi szakértők szerint inkább mégiscsak „Nimet”, és régi arab eredetű név? Hogy rabszolgák, emigránsok, korai csángók, négyszáz, kétszáz vagy ki tudja, hány éve…?

Nincs válasz.

Tény azonban, hogy amikor madzsarnak vallják magukat, nemcsak a születési helyüket definiálják, hanem azonosságtudatukról is szólnak. Tény, hogy bár a településükön csak az atatürki reformok után, a húszas években jelentek meg a helységnévtáblák, s azon már csak a Gebiz szó szerepelt, Macar vagy Macarköy soha nem volt kiírva, helybéli beszélgetőtársaink világosan emlékeznek arra, hogy 1967-ben a faluközpont általános iskolájának homlokzatán még az volt olvasható: macarköyi általános iskola. Aztán az iskolát lebontották, a név is eltűnt. Ám a húsz kisebb faluból álló település a népi emlékezetben ma is Macarköy. Beder Tiborék most tárgyalnak a polgármesterrel, hogy ez az elnevezés rákerüljön a helységnévtáblákra.

Tény továbbá, hogy ez a szorgalmas mezőgazdasági falu eltűnőfélben van, bár korántsem annyira, mint a honi falvak: öntudatos és vagyonosabb parasztjainak fiai inkább a városi életformát választják, és Antalya vagy Kemer turistaövezetében keresik kenyerüket. Holott Mehmet Cengiz polgármester szerint itt is van jövője a turizmusnak, és talán azt is el lehetne érni, hogy a közeli vízesést meglátogató magyar csoportok ne robogjanak át tudatlanul Gebizen.

Ebben segíthet talán a csíki küldöttség által felállított székely kapu, amely most már ott ékeskedik Gebiz-Macarköy főterén, Atatürk szobra és a dzsámi előtt, a lehető legelőkelőbb helyen. S ha nagyobb dolog nem történt is, négyezer-kétszáz lélekkel talán sikerült gyarapítani a világ virtuális magyarságát.

Turkinfo