A harmadik évezred végére a fajok elkeveredése és összeolvadása – testszagra/bőrszínre – befejeződött ugyan, de etnikus szigetekben még mindig maradt valamennyi a »Fehér Faj Emberéből«.
Sápadt-fehér bőrszínű, émelyítő szagú, erősen dolicocephal kisebbség: ez lett – ő lett a »zsidó«, a harmadik évezred végének »zsidaja«. Akaratlanul kihívó, kihívóan másmilyen, hosszúdad fej formájával, lapos kavics forma arckoponyájával mindenhonnan »kilóg«, az elsöprő többség körülfogja, s ez a kör egyre tágul: van, aki elhúzódik tőlük,
elszigetelik őket, gettóba zárják. Mostohán bánnak velük. Megkülönböztetik. Meghurcolják; kitelepítik. »Szudrák« – »csandalák« – »tisztátalanok«. Előfordultak lincselések, pogromok. Becsmérlő leértékelés, bántó invektíva, ha valakire rásütik a szégyenbélyeget, hogy Sandapofájú? Hazuglári? Lopós? »Fehér«. Megpróbálkoznak műtéti/vegyi beavatkozással, hogy ne legyenek olyan kirívó »fehérek«, és beleolvadjanak a sárgaszürke világátlagba.
Történelmi szerepüket nem emlegetik, és (akárcsak a mesebeli AL-ANDALUZ feledésbe merült, magas rendű civilizációjának arabjai), ők is »érdemeikből« kikopnak; volt-nem volt a kétezredik év végének fehér »aranykora«, a predomináns sárgaszürkék szupremáciája elejti és felejtve-tagadja, amit a »fehérek valaha véghezvittek«
mindazt, amit ők maguk valamiféle »alapvetésnek« hittek: a maguk acumen-je, ismeretei a maguk »fehér« esze szerint, a kísérletező/szerkesztő szellem, a rögzült jártasságok, az integrált kapcsolások, a permutatív/kombinatív kultúra eszközhálózatának alapbázisa földségeken/világtengereken át, műholdak, kábelfektetések, bolygóközi kirajzás – hogy mindez valaha őket illette és a javukra írandó: ezt ma már a sárgaszürkék elméje hitetlenkedve fogadná, világfelfogásuk szupremáciája elveti ha történetesen emlegetik előttük és valaki vakmerő kimondja fülük hallatára – hát vállat vonva legyintenek.
»Megörökölték« »nem a magukéból gazdálkodtak« – »a kínaiak, az arabok; Egyiptom ‘hozott anyagából’ volt, amijük volt« – »már minden adva volt, készen: épp csak a szálakat elkötötték«.
Szerepük az éltető eszközhálózat világszéles telepítésében epizódszerű, jelentéktelen, megálmodott, utólagos; ha lett is, meglett volna nélkülük
eltűnésükön nem sajnálkoznak; végső beolvadásukat észre sem veszik
az Egyszínű Új Hatalmasok, a Sárgaszürke Emberiség őket a történelmi kuriózumok muzeális Panoptikumában tartogatja számon: ott még tán valameddig láthatók/kaphatók lesznek azon-sorvatagon, ahogy elhagyogatták magukat: ott mutogatják a negro-mongoloid, széles-arckoponyájú, Sárgaszürke Új Hatalmasok a betévedőknek: iskolás seregleteknek, aggastyánoknak, bőrszín-titkoló atavisztikus »albínóknak« – íme
»ez volt, ilyen volt a Néhai Fehér Emberiség« – a harmadik évezred végére mutatóban amennyi megmaradt, de már csak megnyomorodott állapotban; íme – »az egykori Elnyomók és Birodalmárok a maguk kigyógyíthatatlan csörtéivel/gyarmatosíthatnékjával, repetitív gyarmatfüggőségükben ez az alsóbbrendű népség, ezek a földrajzi harácsolhatnékban szenvedők«
így festik le őket (bennünket), csandaláikat a harmadik évezred végén. Nekik – »kiveszőben«; nekünk valaha a hihetetlen képtelenségek túlnan-túli világán
mi lettünk az ő »zsidaik«, mi fehérek; ők meg úgy aposztrofálnak, utánunknéző-visszaemlékezőben:
»ők voltak a zsidók«

Határ Győző: 2984, Magyar Napló, 2007, 11-12. old.