Szidi Ifni, ahol mindenki hibázott
Tel Quel
A valaha Párizsban megjelenő lap, a posztrstrukturalista Tel Quel 1982-ben megszűnt. Örökét egy marokkói gárda vette át, így ma ott jelenik meg egy Tel Quel nevű magazin, francia nyelven és tényfeltáró elkötelezettséggel. Legutóbbi számában Ahmed R. Benchemsiír egy Szidi Ifni nevű kis tengerparti településen lezajlott eseményről, melyben – mint cseppben a tenger – tükröződik az egész Maghreb, sőt talán mondhatni: a globalizációnak csak az árnyoldalát ismerő harmadik világ összes problémája.
Benchemsi mindenekelőtt ismerteti a tényeket: május 30-án a település nyolc utcaseprői állást hirdetett meg; ezekre összesen 972 jelentkező akadt, akik a hirdetményben szereplő időpontban egyszerre jelentek meg a városi előljáróságon. Minthogy az irodai alkalmazottak nem tudták kezelni a tömeget, perceken belül verekedés alakult ki, ami gyakorlatilag az egész városközpontra kiterjedt. A rendzavarásba bekapcsolódók szétverték a közintézményeket, a kikötő java része is egy órán belül lángokban állt, sőt még egy köztisztviselőt is megtámadtak, rágyújtván kocsiját. A helyzet ekkor már azzal fenyegetett, hogy kigyullad a helyi gézállomás is, ami beláthatatlan következményekkel járt volna.
Az eseményekbe csak ekkor avatkoztak be a hatóságok. Az egyre nagyobb számban érkező rendőrök az első időszakban hagyományos eszközökkel próbálták megfékezni a tömeget, amikor pedig ez nem sikerült, durvább oszlató eszközökhöz folyamodtak. Ám ez sem volt elég, a rendőri beavatkozás – írja a lap – mintha tovább tüzelte volna az embereket, akik ekkorra kiegészültek a külvárosokból is odasereglő munkanélküliekkel. Ezt egy erőteljes, koncentrált ellentámadás követte, mely során a rendőrök immáron házaikig kergették a demonstrálókat, betörtek a lakásokba, szétvertek mindent, komolyan bántalmazva azokat a családtagokat is, akik korábban egyáltalán nem mentek ki az utcára.
Az eredmény: 69 sebesült; közülük 34 tüntető, 35 pedig rendőr.
Ugyan ezzel a Szidi Ifni-i incidens egyelőre lezárult, de az utcai harcok időszakában valaki értesítette az al-Dzsazíratelevíziót, mely feltételeteket készített az eseményekről, és egy „hitelt érdemlő” forrásra hivatkozva már hat „civil” halálos áldozatról tudósított. A hírt azonnal átvette az országos és a helyi sajtó, újabb zavargások törtek ki, illetve – a televíziós közvetítés sugallatára – a tiltakozás az egész arab világban visszhangra talált.
A központi hatóságok igen határozottan reagáltak; informális csatornákon felszólították – egyébként eredményesen – a marokkói írott sajtót, hogy helyesbítse a halottakról szóló, minden alapot nélkülöző beszámolót, de az al-Dzsazíraközel sem volt ennyire készséges, és kitartott álláspontja mellett. Ezt követően a csatorna marokkói irodájának igazgatóját, Hasszán Rasidit, gyorsított eljárással egy éves börtönbüntetésre ítélték, hamis, illetve rémhírek terjesztése címén.
Az elemzés megállapítja: mindez egy mindennapos eset a harmadik világban, ahol a munkanélküliség az okozója mindennek, de ahol azért mindenkinek megvan a maga bűne és hibája, hogy az élet ennyire elviselhetetlen. A tüntetők, a maguk részéről elkövettek minden hibát, amivel hatékonyan maguk ellen hangolták a hatóságokat. A hatóságok elkövettek minden szakmai hibát, amikor nem a tárgyalásos, hanem a parttalan beavatkozás eszközéhez nyúltak. És az al-Dzsazírasem maradt bűntelen, felkapva egy szenzációhajhász – ráadásul valótlan – hírt, tovább tüzelve a nemtelen indulatokat. De a legnagyobb hibát – állapítja meg az elemzés – a köztisztviselői kar, azaz az állam követte el, amikor mások hibáira azzal reagált, hogy megpróbálta elhallgattatni a sajtót, korlátozva a szólásszabadság jogát.


http://www.telquel-online.com/332/edito_332.shtml