Az európai integráció két évtizedének mérlege
A vasfüggöny leomlásának és a hidegháborús szembenállás befejeződésének huszadik évfordulója alkalmából Thomas Risse és Gregor Walter-Drop, a Frei Unversität Berlin politológusai a Der Spiegelben megjelent esszéjükben mérleget vonnak az európai integráció két évtizedéről. Az egyenleg vegyes képet mutat: a kontinens stabilitása nőtt, de az európai államok továbbra sem képesek a világpolitikai nagyhatalommá váláshoz szükséges összhang megteremtésére. A következő évek legfontosabb feladata az integráció legitimitásának erősítése lesz.
„Az 1989-es demokratikus forradalmak döntő változást hoztak Európa és a világ történelmében. Az évforduló alkalmat kínál az elmúlt két évtized fejleményeinek értékelésére. Hol tartott Európa húsz évvel ezelőtt? Mit sikerült megvalósítanunk 1989 óta, és mivel maradtunk adósok? Milyen szerepet vállalhat Európa a világpolitika nagy kérdéseinek megoldásában?” – teszik fel a kérdést a két német politológus.
Az 1989 utáni éveket az eufória jellemezte. A berlini fal leomlása idején úgy tűnt, hogy a demokrácia, az emberi jogok és a jólét globális terjedésének semmi sem szabhat gátat.
Ami a legfontosabb európai célokat illeti, tulajdonképpen sikerült valóra váltani a határtalanul optimista reményeket. „A történelem során először végre béke honol Európában. A kontinens országai megszabadultak a nukleáris fegyverektől. Mára már az 1990-es években véres etnikai-nacionalista háborúk tépázta Nyugat-Balkán is stabilnak mondható. A korábban kommunista európai államokat liberális demokratikus intézmények és piacgazdaság jellemzi. A rendszerváltás súlyos társadalmi és kulturális konfliktusok nélkül ment végbe.”
Az európai integráció sikertörténetének egyik kulcsa a NATO keleti bővítése volt. A volt szocialista országok integrálódtak a hatvan éves euroatlanti szervezetbe, és a nyugati biztonságpolitikai integráció nagy mértékben hozzájárult a térség stabilitásához. A NATO-tagállamok az elmúlt években többször bizonyították, hogy képesek az egységes fellépésre – utalnak a szerzők a transzatlanti szervezet által kezdeményezett humanitárius intervenciók és a afganisztáni háború kapcsán kialakult konszenzusra.
Az európai integráció is sikeresnek mondható. A kibővített és folyamatosan egységesedő Európai Unió 27 tagállammal is működőképes. De az EU-integráció összességében már korántsem olyan ellentmondásmentes, mint a NATO kibővítése.
A monetáris unió létrehozása után alig tíz évvel az euró a dollár után a világ második legfontosabb fizetőeszközévé vált. Az unión belüli határok eltörlése szintén erősítette az egységes európai piacot. Az Unió azonban továbbra is megosztott – figyelmeztet Risse és Walter-Drop. A Kelet és a Nyugat közötti szakadék a leginkább szembetűnő: a volt szocialista országokban továbbra is nagy a szegénység. Bár a NATO- és az EU-tagság fokozta a stabilitást, a kelet-európai államokban továbbra is jelen van a bizonytalanság: gyakoriak a kormányválságok és a politikai elit előszeretettel folytat populista retorikát. Bár a rendszerváltásban történelmi szerepet vállalt, a kelet-európai civil társadalom gyenge és fejletlen.
Az elmúlt években pedig mintha felerősödne az EU-val szembeni általános szkepticizmus is. 1992-ben hajszál híján múlott csak, hogy a francia népszavazáson többségbe kerültek az euró bevezetését támogatók. Az európai alkotmány 2005-ös francia és holland elutasítása, majd a Lisszaboni Szerződés ír leszavazása intő jelek: arra utalnak, hogy az Unió tagjai nem állnak ki egységesen a további integráció mellett. A legitimációs válság pedig a szélsőjobb- és szélsőbaloldal malmára hajtja a vizet.
A gazdasági válság kirobbanása óta kiéleződtek a kontinens ellentétei. Nem sikerült egységes válságkezelő programot elfogadni, és az EU tagjai folyamatosan vitatkoznak a követendő irányelvekről. A helyzet komolyságát mutatja, hogy a korábban az integráció motorjának számító Németország ellenzi leghevesebben az államcsőd által fenyegetett uniós országok kisegítését.
A két német politológus szerint az elmúlt húsz év legnagyobb adóssága az egységes külpolitika kialakítása. Az EU nem csak a távoli – az 1994-es ruandai és a most is a most is zajló darfúri – népirtásokat nézi tétlenül, de a közvetlen szomszédságában zajló emberiség elleni bűncselekményeket is – utalnak a szerzők a kilencvenes évek jugoszláv háborúira. Az Európai Unió az emberi jogi normákat rögzítő nemzetközi megállapodások élharcosa, oroszlánrészt vállalt a Nemzetközi Büntetőbíróság felállításában is. Az elkötelezettség azonban elsősorban csak a szavak szintén jelenik meg: az európai államok a gyakorlatban nem képesek határozottan fellépni az emberi jogok védelmében. Risse és Walter-Drop szerint a jelenség hátterében is az EU legitimációs válsága áll: a külpolitikával kapcsolatban nincsenek összeurópai viták, így pedig nem várható, hogy a tagállamok és polgáraik vállalják az emberi jogok érvényre juttatásával járó áldozatokat.

„A hidegháború utáni időszak lezárult. Európának szembe kell néznie a jövő kihívásaival. A legfontosabb feladat, hogy az Európai Unió elnyerje saját polgárai bizalmát. Az elbukott népszavazások kevésbé veszélyeztetik Európát, mint a növekvő EU-ellenesség és az elitek elzárkózása az emberek kritikáitól. Az európai integráció híveinek mindenekelőtt másokat is meg kellene győznie céljaikról.”
http://www.spiegel.de/international/europe/0,1518,druck-613866,00.html