Memoárok a német 68-ról
Literaturen
A negyvenedik évforduló számos egykori résztvevőt késztetett arra, hogy újra felelevenítse a legendás 1968-at, s szembesítse mai önmagát akkori énjével; szemben a történészekkel, akik inkább arra törekszenek, hogy a ’68-képeket megtisztítsák az aktuálpolitikától. René Aguigah ezekből az írásokból szemezgetett a német Literaturen hasábjain.
Negyven év múltán a ’68-asok újra vitáznak egymással, és a később születettek nemigen értik, miről is. Úgy tűnik, ahány visszaemlékező „veterán”, annyiféle ’68 volt és van ma is. Götz Aly, Peter Schneider, Rainer Langhans és sokan mások megjelentették a maguk szubjektív változatát a „rebellió és az őrület” (egy találó alcím) diák és ifjúsági mozgalmára visszatekintve.
A kiadványokon kívül természetesen szaporodnak az egykori aktivisták találkozói, gyűlései, és megjelennek e találkozók jegyzőkönyvei is. Illusztrációként a ma már hatvanas éveik derekát taposó és idősebb szerzők előszeretettel csatolják saját korabeli fotóikat – csupa Beatles-frizurás fiatal – a kor hangulatát megidézendő.
Az egyik legkonzekvensebb munka Rainer Langhansé, aki memoárjának egyszerű, de magvas címet adott: „Én vagyok az” (Ich bin’s.). Jogi majd pszichológiai tanulmányokat folytatott akkor, és kapcsolatba került a Szocialista Német Diákszövetséggel (SDS), bekerült a híres-hírhedt I. Kommunába, részt vett politikai demonstrációk szervezésében, többek között Hubert Humphrey amerikai alelnök tésztával és liszttel való megdobálásában. Ő volt a ’68-asok egomán típusának megtestesítője. Állítása szerint a Dieter Kunzelmannak tulajdonított és szállóigévé vált mondás is: „Mit nekem vietnami háború, ha egyszer orgazmusproblémáim vannak”, valójában tőle származik.
Könyvének értéke, hogy irodalmiaskodással sem akarja megzavarni a rálátást a korra, hanem megmutatja: a híres-hírhedt Parlamenten Kívüli Ellenzék (APO) lényege mára egyszerűen szertefoszlik a rengeteg kisebb nagyobb „emlékező én” felületes fecsegésében.
A visszaemlékezők írásaiban a magán és a politikai szféra meglehetősen „sima emulzióvá” elegyedik, a személyes élményekből mintegy történelmi tanulságokat igyekezvén levonni. Központi gondolat a saját magával való szembenézés.
Götz Aly nem titkolja, hányingere támad a „falhoz állítandó disznóknak” bélyegzett professzorok hatalma ellen fogalmazott egykori kiáltványukat olvasva.
Peter Schneider 360 oldalon 58 fejezetet szentel gyermek s ifjúkorának és szerelmeinek. Elmondja, hogyan sodródott a ’68-asok vezető köreibe, beszámol „őrületéről”, lelkiismeret-furdalásairól egészen addig, míg ezektől, egy külföldi csoportterápia segítségével sikerült elszakadnia. Korabeli naplójegyzeteit pásztázva mintegy párbeszédet folytat a radikálisokkal, vagyis akkori saját magával. Végül levonja a tanulságot: „A gyerekeimnek megmondom, hogy igenis fel kell lázadni a világ önjelölt urai ellen, fel kell lázadni a gőgös felsőbbség ellen. De ennél is sokkal több bátorság kelletik ahhoz, hogy az ember – amikor kell – a saját csoportjában felálljon, és odavágja: ›Miket beszéltek?! Megőrültetek!‹”
A sok-sok emlékező, Schneider, Aly és Langhans is végső soron egy és ugyanazt a könyvet írja, vademecumot a mai ifjúságnak. (A nagypapa háborús élményeit meséli – hol büszkén, hol kicsit szégyenkezve az elkövetett szörnyűségek miatt…)
Történelmi távlatból 1968 maga volt a plurális Nagy Esemény. A történészek írásai, például Wolfgang Kraushaar munkája, a „Mérleg” („Bilanz”) az ötvenes évek idézésével indít, a háború utáni első nagy németországi generációs konfliktussal, amikor a felnövekvő nemzedék először kezdte firtatni az apák és nagyapák bűneit, még egy olyan időszakban, amikor a politikában, az igazságszolgáltatásban, a közigazgatásban ott ültek szép számmal az öreg nácik is.
Az ötvenes évek végén kezdett kibontakozni az Új Baloldal. Horkheimer, Adorno, Marx, Freud és Lukács írásait habzsolták a fiatalok – szocialisták és nem szocialisták egyaránt. A ’68-as feltételek kialakulásának nélkülözhetetlen előfeltétele volt a haladó filozófiai, szociológiai, pszichoanalitikai irodalom olvasása. A kor lázadó ifjúsága innen merítette a többségi társadalomtól eltérő életformák és vágyak artikulációját. Az 1964-ben született Thomas Hecken „A szenvedélyes bírálat időszakának szövegei és teóriái” címmel kiváló esszét szentel a kor illegális kiadványainak, röplapjainak, underground folyóiratainak.
Az ötvenes évek végétől felhalmozódó feszültségek és indulatok többször is a felszínre törtek. Például 1966 szeptemberében az SDS küldöttgyűlésén az akkor 26 éves Rudi Dutschke felszólalásában, 1967-ben, amikor 10 SDS-tag megalakította az I. Kommunát, mintegy szakítva a szűk kispolgári családi kötelékekkel. Jelentős mérföldkő volt a perzsa sah 1967. júniusi látogatása ellen tüntetőkkel szembeni erőszakos karhatalmi fellépés, amikor rendőrgolyó vetett véget egy bölcsészhallgató, Benno Ohnesorg életének. Innentől kezdve feltartóztathatatlanul megindult a radikalizálódás, egyszerre három-négy „’68” is megindult.
A Springer-sajtó, a rendőrség, a szükségállapot-törvények, a szövetségi kormány, Kiesinger kancellár és az amerikai „imperializmus”, a vietnami háború elleni lázadásban, röviden mindenféle felsőbbség elutasításában öltött testet az egyre szélesedő mozgalom, amely mindig is két véglet, az anarchia és a fegyelmezett szervezettség között ingadozott.
A következő mérföldkő a Rudi Dutschke elleni 1968. április 11-i merénylet volt. „A történelem csinálható! – hirdette Dutschke. – Vegyétek a kezetekbe a dolgokat!” Negyven év távolából visszatekintve látszik, hogy az események ellenőrzése, irányítása akkor minden tényező kezéből kicsúszott. „’68” több volt alkotóelemeinél és több volt azok összességénél is, de forradalom nem volt. Történelmileg néhány pillanatra úgy tűnhetett fel, hogy megtehető az elképzelhetetlen is. Más szavakkal: „1968 nem mindent megváltoztató esztendő volt, ehhez túl sok mindent hozott mozgásba egyidejűleg. De azért ›’68‹ után már semmi sem volt a régi” – vonja le konklúzióját a történész.
Götz Aly, Peter Schneider és Rainer Langhans azon igyekszik, hogy hitelessé tegye saját útját, ezért az ő memoárjaikból nem bontakozik ki az események egyidejű volta. Ennek feltárásához az 1955-ben született Norbert Frei madártávlatból készített felvételére van szükség. Szerinte 1968 lényege az események pluralitása volt – 1968 a globális tiltakozás éve. A szerző ezeket tekinti át a párizsi májustól a Berkeley-i Speech Movementen, a San Francisco-i hippiken át egészen a németországi eseményekig. Érdeme, hogy külön fejezetet szentel a keleti tömb eseményeinek, élén a Prágai Tavasznak, a cenzúra eltörlését követelő lengyel ifjúságnak, az NDK-t meghódító beatzenének.
Az áramlatok és törekvések egyidejű kavalkádjában egyaránt jelen voltak individualista és kollektivista áramlatok, nézetek és törekvések.
Albrecht Lucke, aki 1967-ben született, munkájában kifejti, hogy „’68 mind máig elevenbe hatoló tüske az újpolgári antiszocialitással és aszocialitással szemben – a társadalmi politizálás szimbóluma, messze túlmutat a ’68-asok generációján”. Két egykori francia ’68-as, Félix Guattari pszichoanalitikus és Gilles Deleuze filozófus ezt írja a Párizsi májusra visszatekintve: „Maga az esemény talán valóban régen történt, de lebírni nem lehet: a lehetőségek nyíltak meg akkor.”
Íme a ’68-as gondolat és a négy évtized múltán regnáló valóság kiáltó ellentéte, egy olyan jelenkoré, amelyben a történelmet már nem csinálják, inkább csak igazgatják.

http://literaturen.partituren.org/de/Home/archiv/2008/ausgabe_0508/index.html?inhalt=20080421115932#20080421115932