Nem a szegény országok a válság okozói
Az élelmiszerárak hírtelen megemelkedése, és főként az emelkedés mértéke mindenkit megdöbbentett és váratlanul ért – állapítja meg elemzésében a Foreign Policy főszerkesztője, Moisés Naím. Az elmúlt igen rövid időszakban az árak és költségek megduplázódtak; ez a korábbi alacsony árszínvonal miatt a gazdagokat – értsd gazdag országokat – egyelőre nem érinti tragikusan, ám a kiadások tetemes része a szegények nagy megpróbáltatását idézi elő máris. Jövedelmeik felét ma élelmiszerre költik, és ez az arány egyre növekszik. A szegényebb országokban a kiadások átcsoportosulása jól nyomon követhető: itt az emberek egyre többet költenek napi élelemre, és az ehhez szükséges anyagiakat az egészségügyi vagy lakhatási kiadásokból csípik le. A jelenség lassan aláássa az elmúlt tíz esztendő fejlődésének minden eredményét, és – a Világbank kimutatása szerint – rövidúton egy újabb 100 milliós tömeg életszínvonalát kényszeríti a szegénységi limit alá.
Naím ugyanakkor utal a kialakult helyzet politikai fonákságaira is. A szegények nem csak egyre szegényebbek lesznek – állapítja meg –, de emiatt még szemrehányásban is részesülnek. Egyesek – így például maga az amerikai elnök – odáig mennek, hogy épp ezt a nincstelen tömegek okolják az élelmiszerár-növekedésért, mondván: a szegény régiók lakói, így például India számban is növekvő középosztálya körében nő a kereslet a minőségi élelmiszereke, illetve a megtermelésükhöz szükséges minőségi eszközökre s ez hajtja fel az árakat.
Az érvelés igazságtalan és ostoba – állítja a szerző –, és álláspontja igazolására a Világbank krízis-szakértőjének munkáját idézi. Donald Mitchell elemzése rámutat, 2000 és 2007 között a rizsfogyasztás évente 1 százalékkal emelkedett, a gabonafogyasztás viszont ennél jóval lassabban; eközben pedig a húsfogyasztás szárnyalni kezdett. A jelenség megmagyarázhatatlannak látszik, mert ha húst – például szárnyast – eszik valaki, az végül is annak a gabonának az elfogyasztását jelenti, melyből felnevelték a szárnyast. Ha az ázsiai húsfogyasztás lenne az oka a jelenlegi gabonaár-emelkedésnek, akkor a gabonakereslet permanensen magas kellene legyen, következésképp olyan államok mint Kína vagy India nem rendelkeznének exportálható gabonafelesleggel. Ám, miként azt Mitchell kimutatta: az elmúlt hét évben az e téren mutatkozó kereslet lassabban emelkedett, mint az azt megelőző periódusban (1995-2000), amikor is az árakat sokkal nagyobb stabilitás jellemezte. Mi több, az említett két ázsiai ország nettó gabonaexportálóvá vált, miközben lakosságuk robbanásszerűen gyarapodott, húsfogyasztásuk mértékével egyetemben.
Akkor mégis mi magyarázza a jelenséget? Talán a technológia lenne az egyik ok, kérdezi Moisés Naím? A Világban szakértője, Mitchell szerint ez mindenképpen fontos árképző tényező. A kutatás és fejlesztés az állati genetika terén, a takarmányok és a termelési módszerek megújítása forradalmasította a szárnyas, sertés és szarvasmarha-tenyésztést. Való igaz, az egységnyi gabonamennyiségre eső hús megtermelésének költsége 1990 óra 40 százalékkal emelkedett Kelet-Ázsiában. Ez magyarázná az árak világszerte tapasztalható emelkedését – teszi fel ismét kérdését a Foreign Policy főszerkesztője?
Van olyan álláspont is, amely az áremelkedést a szegény országok növekvő energiaszükségletével magyarázza – sorolja tovább a spekulációkat. Szó se róla, a magas energiaárak azonnal tükröződnek az élelmiszerárakban, a szállítás és egyéb kapcsolódó szolgáltatások révén. Ám ha egyes gazdag országok azon döntését vesszük alapul, mely a farmereket arra bíztatja, hogy az emberi fogyasztásra alkalmasa gabonákról térjenek át az etanol-termelést szolgáló fajtákra, akkor közelebb járunk azoknak az összefüggéseknek a feltárásához, melyek az áremelkedést okozzák. Ha ehhez hozzávesszük még, hogy az elmúlt öt évben a búzakereskedelemre vonatkozó előszerződések – előre rögzített árakkal – megnégyszereződtek, vagyis, hogy nagy volumenű spekulatív tőke áramlott ezekbe az üzletekbe a gyors haszon reményében, akkor már világosan láthatjuk az igazi mozgatókat. E tőke-mozgások, illetve az olyan állami döntések, amelyek kivonták a köznapi fogyasztásból a gabonát az igazi okozók, s az már könnyen átlátható, hogy e téren közel sem a szegény országok járnak elől, hanem a gazdagok.

http://www.foreignpolicy.com/story/cms.php?story_id=4347