Vacláv Havellal beszélget Adam Michnik
Gazeta Wyborcza
1968 kapcsán Adam Michnik a Gazeta Wyborcza hasábjain hosszú beszélgetést folytatott Václav Havelegykori csehszlovák, majd cseh államfővel. Mindkettőjüket elsősorban egyfajta bevallott önreflexióra készteti a visszaemlékezés, hisz Csehszlovákia egykori megszállása a Varsói Szerződés államai által nem csak egy demokratikus kísérlet végét jelentette, hanem az ellenállás új formájának létrejöttét is, a mi majdan sikerrel megváltoztatta egész Kelet- és Közép-Európa politikai arculatát. E változásban pedig, az ellenzék vezéregyéniségeiként, mind Havelnek, mind pedig Michniknek különleges, meghatározó szerep jutott.
Hogy elkerülhető lett volna-e a ’68-as intervenció, s ha igen, akkor mi segíthetett volna elő egy ilyen kifejletet, ezzel kapcsolatban Havelt kétségek gyötrik. Bevallja, hogy akkor is és azóta is elképzelhetőnek tartott más megoldást, de véleménye szerint az akkori cseh vezetés nem mérte fel a valós helyzetet, és illúziókban ringatta magát. Elhitette magával, hogy van ereje megállítani a beavatkozást, nem fegyveres erővel persze, hanem a tömegek egyfajta mobilizálásával. Hasonló önáltatásnak fogja fel e reakciókat is, mint Csehszlovákia magatartását 1938-ban, München előtt és után.
Az akkori cseh vezetőket kommunista múltjuk is akadályozta abban, hogy felmérjék a Kreml agresszivitását, de még így is lehetett volna „belső” megoldást találni a válság kezelésére, ha akad egy cseh Jaruzelski tábornok, de ilyen személyiség nem volt az akkori prágai legfelső vezetésben – állapítja meg Havel.
Másrészt a közembert is egyfajta álomvilágban élt. A társadalom hirtelen felszabadult, lehetett szabadon beszélni, publikálni. A politikai foglyok kiszabadultak – mindenkit magával ragadott az eufória. Persze a lelkük legmélyén – jegyzi meg – mégis élt a kétség, hogy hova vezethet is ez, de az senkinek sem fordult meg a fejébe, hogy Prága utcáin megjelennek a tankok, itt Közép-Európa szívében, a détente közepette, a nukleáris fegyverek korában.
Az intervenció néhány pillanatra egyesítette a nemzetet, bár az ellenállás is inkább szimbolikus formákat öltött, de aztán gyorsan mindenkin úrrá lett az apátia és egyfajta demoralizáltság. „Sokkal erőteljesebben, mint azt bármikor azelőtt hittem volna” – vallotta be Havel.
Michnik azon kérdésére, hogy tudtak-e valamit azokról a vitákról és véleménykülönbségekről, melyek a Kremlben megfogalmazódtak a megszállással kapcsolatban, Havel azt feleli: gyorsan kiszivárogtak bizonyos hírek az SZKP Politikai Bizottságának döntésével kapcsolatban, például az, hogy egyetlen szavazaton múlt csak az elhatározás. Ő maga arról is hallott, hogy Hruscsov, akinek akkor már semmilyen funkciója, tehát hatalma sem volt, óvta volna a Kremlt az elhamarkodott döntéstől. De az ilyesmi ellenőrizhetetlen. Viszont az tény – és felfogható a beavatkozás egyetlen pozitív következményeként is –, hogy a Nyugat szemét felnyitotta mindaz, ami 1968-ban történt.
A társadalom egyébként nagyon gyorsan rájött, mi vár rá – állapítja meg Havel. – Gyakorta lehetett hallani a hivatalos érvelést: ha csendben marad az ember, akkor a rezsim is békén hagyja őt. A „normalizációs” folyamat azonban sok szenvedéssel járt, a társadalom java része számára szinte elviselhetetlen volt az a feszültség, ami a tisztogatásokat követte. Vagyis, amint az ember tanúja lehetett, hogy a Prágai Tavasz emblematikus figurái letűnnek a színről, amint napról napra az új rezsim visszacsinált mindent. Csak ezzel a különleges hangulattal lehet magyarázni az olyanok cselekedeteit, mint Jan Palach, aki nyilvánosan elégette magát.
Michnik megjegyezte, hogy amikor 1978-ban ők ketten a hegyekben – vagyis konspiratív körülmények között – találkoztak, egyiküknek sem volt egyértelmű elgondolásuk a kommunizmus végéről. Havel akkor írta híres esszéjét, A hatalomnélküliség hatalmát, mely aztán a kommunista rendszerek ellenzékének kiáltványa lett. Viszont amikor ismét találkoztak, 1989 elején, Prágában, Havel nagyon szkeptikusnak mutatkozott, és nem osztotta Michnik lelkesedését, pedig pár hónap múlva lezajlott a bársonyos forradalom… Mi volt ennek az oka – kérdezi Michnik?
Akkor kételyei a fordulat gyorsaságával kapcsolatban ébredtek – érvelt Havel –, nem a mélyfolyamatokkal. A Charta ’77 mozgalmának elindításakor gyakorta vezették szemére az újságírók, hogy akik a tiltakozást megfogalmazták, mindössze maroknyian vannak, ráadásul értelmiségiek, akiknek semmi kapcsolatuk a munkássággal, a lakosság többségével. Akkor ő mindig azt válaszolta e megjegyzésekre, hogy e maroknyi ember szerinte a társadalom mélyrétegeiben zajló folyamatoknak az előhírnöke. Szolzsenyicin például hosszú időn át egyszál maga állt csak ki olyan értékek mellett, amelyek aztán egycsapásra megváltoztatták egész Oroszországot. Havel bevallja: 1989 elején még nem tudhatta, hogy novemberben megdől a rendszer, hogy ilyen földrengésszerű gyors következményei lehetnek a társadalmi-gazdasági krízisnek, és a kommunista vezetés gyávaságának, de a végkifejletben sohasem kételkedett.
Ha már szóba került Szolzsenyicin, Michnik rákérdezett arra is, hogyan ítéli meg Havel, múltjának türkében, azt a szánalmas szerepet, amit Szolzsenyicin életének a végén játszott. Hogy a cári rendszer és a halálbüntetés visszaállítását követelte, Putyin támogatójává vált. Mi történhet vele, hogy magatartásában ilyen fordulat állhatott be…
Nem egyedül Szolzsenyicinnél figyelhető meg ez a radikális „fordított evolúció” – fogalmaz Havel. Számos olyan egykori orosz ellenzéki létezik, akikkel korábban mindenben egyetértettek, most pedig valamennyien egészen mást gondolnak például Csecsenföldről vagy Grúziáról, mint Havel. Az orosz társadalmon belül különleges csoportok szunnyadnak, akik veszélyeztetve érzik magukat. Furcsa ellentmondás – állapítja meg Havel –, hogy a világ legméretesebb országát milyen kicsinyes félelmek uralják. (Persze, meglehet, talán ezeknek a komplexusoknak köszönheti a világirodalom Tolsztojt és Dosztojevszkijt.) Mindazonáltal nagyon nyugtalanító ez a helyzet, és Havel attól tart, hogy az Európai Unió – gazdasági érdekeitől vezettetve – nem szentel ennek kellő figyelmet, könnyen kiegyezik a haszon ellenében az emberi jogok rovására. Csak három név ennek bizonyítására – jegyzi meg a politikus –: Litvinyenko, Anna Politkovska és Alexander Jakovlev. Ez a putyini rendszer – aminek egyelőre még neve sincs…
Michnik viszont úgy véli, van neve ennek az új rendszernek. Putyinizmusnak hívják, annak dacára, hogy nem ő, hanem belorusz kollégája, Alekszander Lukasenka találta fel. Vagyis Putyin egy plagizáló – jelentette ki. Heval viszont közbevetette, hogy a legutóbbi Fórum 2000 alkalmával találkozott az orosz demokratikus ellenzék egyik tagjával, aki azt mondta neki: Putyin ki nem állhatja Lukasenkát, mert saját karikatúráját látja benne.
Egy bizonyos, állapította meg Michnik: bármerre nézzen is az ember a közép-európai térségben, egyrészt az anyagi gyarapodás tűnik szeme elé, ugyanakkor – ezzel párhuzamosan – a politikai osztály lezüllését, degenerálódását kell konstatálnia. Lassan tönkremennek a demokratikus intézmények is. Oroszországban a populizmus diadalmaskodott, és bár Lengyelországban és Csehországban van még választási lehetőség, de ez nem más, mint a putyinizmus vagy a berlusconizmus közötti választás.
A fogyasztóorientált globális társadalom növekedésével nő azoknak a tömegeknek a nagysága is, melyeknek tagjai nem teremtenek értéket – feleli Havel. Ha a szupermarketben dönthet az ember, hogy nem ezt, hanem egy másik terméket választ, az nagyon jó, de ez nem értékválasztás. És ez áll a politikára és a politikusokra is. Gyökeresen meg kell változzon ez, mert különben az egész civilizáció elvész – állapítja meg –, újra meg kell vívjuk valamilyen formában létünk, létezésünk forradalmát. Nem akart ismét teljesen szkeptikusnak mutatkozni, ezért hangsúlyozta: segítség csak az önigazgató és önszervező civil szférától jöhet, amely képes újrafogalmazni társadalmaink céljait. Csehországban ezrével működnek olyan szervezetek és alapítványok, amelyek értelmet adnak a mikroközösségeknek, és az említett értékvesztésre ez lehet az autentikus válasz.
Michnik a beszélgetésben egy másik témát is felvetett, mely elsősorban az Unió belső stabilitásának kérdésére vonatkozott. Egyfelől – jegyzi meg – számos jel utal arra, hogy milyen ütemben zajlik az integráció: az euró bevezetése, Schengen stb. Másfelől azonban a dezintegráció nyilvánvaló jelei is mutatkoznak: Baszkföl, Korzika autonóm törekvései, vagy épp aktuálisan a két belga tartomány, Vallónia és Flandria távolodása. Valaha a kelet-európaiakban rossz érzéseket keltett Csehország és Szlovákia szétválása is, miközben ma mindkét oldalról olyan jelzések érkeznek, hogy hasznos volt ez az eltávolodás, hisz a dolgok ma jobban mennek, mint valaha…
A nacionalizmusokat ma sok tekintetben a globalizáció üteme inspirálja, ez egyfajta védekezés az uniformizmus ellen. Más kérdés a csehek és szlovákok szétválásának ügye – jegyzi meg Havel. Bizonyos népeknek meg kell ízlelniük a nemzeti összetartozás élményét ahhoz, hogy megértsék vagy becsülni tudják az integráció előnyeit.
Michnik közbevetésére, hogy ez efféle ellentmondásos megközelítések nem növelik-e a cinizmust, melyben egyébként térségünk olyannyira túlteng, s mely cinizmus fölött Barack Obama oly nagyszerű győzelmet aratott, amikor kampánya mottójává tette a választást a remény és a cinizmus között, Havel azt felelte: Zaklatott múltú nemzetek a közép-európaiak, nem véletlen, hogy bizonyos távolságtartással viszonyulnak mindenhez. Hogy csak a cseh példákat nézzük – emlékeztet –, a 20. században nagyjából 20 évenként minden ciklikusan megváltozott: 1918, 1938, 1968, 1989. Az efféle változásokat nem inspirálhatják, és még csak elviselhetővé sem tehetik az értelmiségi álmok, ehhez az egész társadalom vágyaira van szükség. Amint e társadalom eltávolodik a kommunizmus élményétől, és az új generációk rálelnek saját realitásaikra, ez meghozhatja e téren is a normalizációt.
Michnik viszont szerette volna, ha nem térnek oly egyszerűen napirendre a jelen realitásai felett, hisz a ma élő generációk életének ez mégiscsak a fő meghatározója. Ő, személy szerint teljesen egyetért Havel nyilatkozatával, amit a Milan Kundera állítólagos ügynökmúltjával kapcsolatos publikációk után jelentetett meg, s melyben arról szól, hogy a volt titkosszolgálatoktól kiszivárgó híreknek szinte narkotikus hatása van a társadalomra, de vajon hova vezet, ha ez az állapot meghatározó marad – kérdezte.
Havel szerint valamennyi poszt-kommunista országban rosszul oldották meg az átvilágítást, bár – figyelmeztetett rá – még ennél is rosszabb megoldások sem lettek volna lehetetlenek. Valamiféle tisztulást e folyamat elindított, ugyanakkor megteremtette annak lehetőségét, hogy a kortársak felelőtlenek legyenek, tönkretéve emberi életeket. Az egész civilizáltság kérdése, s a helyzeten csak ront a sajtó információhajhász profitorientáltsága.
Adam Michnik, a beszélgetés végén szeretett volna visszatérni Havel A hatalomnélküliség hatalma című esszéjének utóéletére. Világos – jegyezte meg –, hogy mit jelentett a rendszerváltó nemzedéknek ez a könyv, de vajon a szerző szerint jelenthet-e ez a mű egyáltalán valamit annak az embernek, aki ma húsz éves?
Václav Havel véleménye szerint a társadalom 1989 óta rengeteg dolgot elért, nincs totális diktatúra, vagy pedig – vetette közbe – senkit sem kötelezhetnek ma rá, hogy olyan alakok képét akasszák ki minden vitrinbe, mint Havel, Klaus vagy éppenséggel Kaczyńsi. De messze nem értünk el mindent, és épp ezért a „lét forradalmát”, melyre írásom utal, minden nemzedéknek önmagának újra és újra meg kell vívnia.