Érvek, amelyek negyedszázada is elhangozhattak volna

 

Az észtországi Tartuban A balti államok a sztálini időkbencímmel történészkonferenciát rendeztek. A jelenlevőket főként az foglalkoztatta, eldönthető-e, hogy a térség országainak polgárai a náci Németországgal vagy a sztálinista Szovjetunióval kollaboráltak-e?
1940 nyarán a szovjet csapatok bevonulásával megkezdődött a három balti állam szovjetizálása, melyet egy időre – egész pontosan: a német megszállás idejére – az események megszakítottak, hogy aztán 1944-45-ben újra folytatódjék, és hosszú évtizedekre meghatározza a térség történelmi és politikai lehetőségeit. A szovjet történetírásban az eseményeket a kis népek felszabadításaként értékelték, és minden kommunizmus- (szocializmus-) ellenes küzdelmet fasisztának vagy banditizmusnak nyilvánítottak.
A balti államok 1991 után elnyert újbóli függetlensége az orosz történetírásban árnyaltabb nézőpontok kialakulásához vezetett, és a megoszló vélemények között két hangsúlyos irányzat bontakozott ki. Az egyiket liberális-demokrata nézetként aposztrofálja a szakirodalom, a másikat pedig nacionalistaként. A szemléletek efféle differenciálódását tükrözte és igazolta a tartui konferencia is.
A liberális álláspontot Jelena Zubkova képviseli a legmarkánsabban, akinek A balti államok és a Kreml (Прибалтика и Кремль 1940-1953, Moszkva, 2008) című könyve a szovjetizálás módszereit vizsgálja, valamint a politikai elit és a lakosság viszonyát a kialakuló új rendszerhez. Zubkova megszállásként értékeli a szovjet csapatok bevonulását, valamint kitér arra is, hogy a lakosság a katonai beavatkozás idején – és azt követően is – folyamatosan ellenállt.
Jurij Jemeljanov A balti államok. Miért nem szeretik ők a bronzkatonát? (Прибалтика. Почему они не люблят Бронэового солдата?,Moszkva, 2007) című könyve viszont jó példa a tipikusan nacionalista megközelítésre. Amellett érvel, hogy a Szovjetuniónak miért is volt joga a megszálláshoz, s a szerző szerint a balti államoknak híd szerepet szántak a nyugati és keleti államok kapcsolatában, ami jól kivehető volt a függetlenség kikiáltásakor megmutatkozó európai és amerikai, valamint szovjet-orosz konszenzusban. Ennél fogva a szerző nem is érti, miért táplál a három állam oly ellenséges érzelmeket Oroszországgal, illetve a volt Szovjetunióval szemben. Mihail Kriszin Baltikumi fasizmus (Прибалтиский фашиэм, Moszkva, 2007) című összefoglaló munkájában azt állítja: a két világháború közti balti kormányok épp úgy fasiszták voltak, mint a szovjet rendszernek ellenállók. Alekszandr Djukov az észtországi deportálásokról írott könyvében (Миф о геноциде: Репрессии советских властей в Эстонии 1940-1953.  – Mítosz és népirtás: A szovjet rezsim által elkövetett észtországi repressziók 1940-1953, Moszkva, 2007) az észt történészeket kritizálja, akik túlzásokba esnek az áldozatok számának megítélésekor. A három utóbbi véleményről egyöntetűen elmondható: a jelenlegi orosz politikai elit nacionalista, és bizonyos értelemben a birodalmat restaurálni kívánók elvárásainak megfelelően ítélik meg a balti államok egykori történeti helyzetét, illetve mai szerepét.
A leginkább Zubkova írása törekszik objektivitásra; a döntéshozatali és végrehajtási mechanizmusok pontos leírására koncentrál. A legfontosabb érve, hogy különbséget kell tenni az okkupáció és az annexió jól körülhatárolható történelmi fogalmai között. Ennek megfelelően Bosznia-Hercegovinát például az Osztrák-Magyar Monarchia 1878-ban okkupálta, vagyis katonailag megszállta, ideiglenes közigazgatást építve ki ott, míg 1908-ban annektálta. Szerinte a szovjet csapatok 1940-es bevonulása egyértelműen annexiónak tekinthető, hiszen a balti államok politikai rendszererének szisztematikus átalakítása már ekkor megkezdődött (útlevélcsere stb.), tehát nyilvánvaló volt, hogy nem rövid, ideiglenes katonai megszállásra (vagyis okkupációra) készül a Szovjetunió. Szerinte a németek csehországi és ausztriai bevonulása és a balti államok szovjet elfoglalása között mindössze annyi a különbség, hogy az előzőt, a második világháborút követően a nagypolitika elítélte, míg a baltikumit – más, később szocialistává tett országok okkupációjához hasonlóan – helybenhagyta.
A másik három orosz történész (Jemeljanov, Kriszin, Djukov) egyetért abban, hogy a szovjetek nem megszállók voltak a balti államokban, hanem a csatlakozás a Szovjetunióhoz úgymond az emberek szabad döntésén alapult, s ezt – szerintük legalábbis – számos korabeli dokumentum alátámasztja. Más kérdés, hogy e vélekedés hátterében inkább az az igyekezet húzódik meg, hogy már eleve elhárítsák azokat a jogos követeléseket, melyeket a szovjetek által elkövetett bűntettek kompenzációjaként a mai Oroszországhoz címezhetnének a baltiak.
Kriszin kifejezetten hangsúlyozza könyvében: a balti országok maguk felelősek a szovjetek bevonulásáért, hiszen megszegték a Moszkvával kötött kölcsönös segítségnyújtási egyezményt, s ebből jogosan és egyenesen következik a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében történt szovjet fellépés. Az alulról jövő és széles néptömegek által támogatott „békés szocialista forradalom” szovjet-orosz álmának azonban ellentmond – egyebek mellett – az akkori (1940) lett miniszterelnök, Augusts Kirhenštein amerikai diplomaták előtt tett nyilatkozta, amely szerint Moszkva „nem tudta a kormányban megüresedett tárcákat szovjetbarát politikusokkal feltölteni”, oly mértékben utasított el a lakosság egésze a Szovjetunióval bárminemű együttműködést. (A dokumentumot Albert Erich Senn amerikai történész ismerteti Balti lahinguväli [Balti hadszintér] című kötetében, Lett Történeti Intézet, Riga, 2005.)
Djukov szerint a szovjet akciókkal kapcsolatos vádak nem többek jól felépített észt mítosznál, bár különbséget tesz az „első” (1940) és a „második” megszállás (1944) között; az elsőt okkupációnak minősíti, hasonlóan a német bevonuláshoz, míg a másodikat már annexiónak. Azt azonban végig hangsúlyozza, hogy az észt történészek erősen túloznak a szovjet megszállás áldozatainak számát illetően, mivel 1940-ben szerinte, a szovjet hatóságok összesen csak 1843 halálos ítéletet hoztak, azt is leginkább köztörvényes bűnözőkre mondták ki. Viszont legalább annyit elismer, hogy pontosan nem tudni, mi is történ a 21 000 lengyel áldozattal Katyńban; és arról is említést tesz, hogy a szovjet titkosrendőrség statisztikái mélyen hallgatnak az 1940-1941-ben, a Baltikumban felállított statáriális bíróságok ítéleteiről és áldozatairól. Ekkor – a lengyelországi eseményekhez hasonlóan – elsősorban az értelmiség és a hivatalnokréteg állt a megsemmisítés célkeresztjében.
A deportálásokra – állítják a nacionalista történészek, és különösen Jemeljanov – a Szovjetuniónak mindenekelőtt hadigazdasági, illetve biztonsági okból volt szüksége. De – jegyzi meg nagyvonalúan – az efféle esetek a német vagy az amerikai történelemben sem számítanak példátlannak.
Az okkupáció kontra annexió témaköre, valamint a szovjet megtorlások áldozatainak száma után a következő markáns, megválaszolandó kérdés az orosz történészek számára a baltikumi ellenállási mozgalom erőteljes és kitartó volta volt. Zubkova szerint a három országot külön-külön kell megítélni, mivel míg az észteket és letteket minden további nélkül besorozták a német hadseregbe és ott önálló alakulattal rendelkeztek, addig a litvánokat – mint szerintük nem árja fajt – elutasították, és csak a sztálingrádi német vereség után változott meg irányukban a német politika, akkor, amikor már mindenkire szükség volt az orosz támadás feltartóztatására. Mivel az észt és lett hadtestet visszavonták Németország védelmére, ezért ezekben az országokban a bevonuló szovjet hadsereg – az orosz nacionalista történészek szerint – szinte semmilyen ellenállásba sem ütközött. E téren egyetlen kivételt említenek; a Kurmaale szigetére visszavonult lett SS-csapatok felszámolása 1944-ben jelentős szovjet erőket kötött le.
A nacionalista történészek egyöntetű álláspontja szerint gyér volt a szovjetek elleni partizántevékenység, s az „erdei barátok” (a három balti nyelvben ezzel a kifejezéssel jelölik a partizánokat) elsősorban egymással harcoltak, önös érdekből, német támogatással, a szovjetek által elvett vagyonok visszaszerzéséért. Zubkova kutatásai viszont feltárták, hogy például Litvániában – ahol a partizánmozgalom a legerősebbnek számított, mind a németek, mind pedig a szovjetek oldalán – a szovjetek által felállított különítmények rémtettei tudatos politikai elhatározás volt, mely megosztani és megfélemlíteni kívánta a litván társadalmat, illetve a partizánok ellen hangolni annak tagjait.
A konferencia és a kortárs orosz történészek vitája végül azzal a konszenzussal zárult, hogy sem a német, sem pedig a szovjet kollaboránsok nem ítélhetők el e háborús helyzetben, csak mert az egyik vagy a másik oldalon álltak. Elvégre ez sokszor családokon belül is megesett a balti országokban. Csak az emberiség ellen elkövetett bűnök, az áratlanok legyilkolása és az értelmetlen deportálás az, amiért a bűnüldözés és, végső soron a történelem előtt felelniük kell.
Bár az orosz történészek nagy része – a jelenlegi politikai elit nézeteit kiszolgálva – a „nagy honvédő háború” dicsőségét és felszabadító jellegét védelmezi, azonban álláspontjuk láthatóan árnyaltabbá vált a korábban kizárólag fasisztáknak bélyegzett balti államokkal szemben is.