Mi maradt Atatürk államából?
Asia Times
Az Asia Times terjedelmes elemzést szentel a törökországi iszlámizmus veszélyének. Az írás aggodalmait egyre többen osztják, legyenek azok diplomaták vagy vezető publicisták. A szekulárisnak egyre kevésbé nevezhető kormányzat múlt héten 82 egyént tartoztatott le, többségük a katonai elithez tartozott, de szép számmal akad közöttük vezető értelmiségi is. A vádakat egy 2445 oldalas titkos irat összesíti. A kormányhű sajtó káprázatos és ugyanennyire képtelen bűnök özönét sejteti, mely cselekményekben a letartóztatottak érintettek lennének, az al-Kaidához kapcsolódó Ergenekon-összesküvéstől, a betiltott kurd munkáspárti aktivitásig bezárólag
Számos vezető publicista az esettel kapcsolatban már meg is kongatta a vészharangot, bár valódi tények a szóban forgó vádak megalapozottságáról – sőt magáról a vádanyagról és a vaskos titkos dokumentumról – egyelőre nem láttak napvilágot. Michael Rubin, az American Enterprise Instituttól határozottan állítja: olyasféle iszlamista puccs van készülőben, mint amilyen Ruhollah Khomeini ajatollah hajtott végre 1979-ben, Iránban. Az első, indokolt kérdés az üggyel kapcsolatban mindazonáltal nem úgy hangzik, hogy összeegyeztethető-e a tömeges letartóztatás a Törökországról bennünk élő demokratikus és európai képpel – írja az elemzés –, hanem az, hogy a mérvadó világsajtó gyakorlatilag soha nem közölt egyetlen komoly bírálatot sem Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök egész eddigi működéséről.
Ezzel szemben számtalan vád fogalmazott meg az egész demokratikus világban azon szekuláris török erők ellen, akik hosszú évtizedek óta egyetlen támaszai, sőt garanciái az országban a demokráciának, s akik ennek következtében külföldi támogatók nélkül maradtak. Ez a tragikus helyzet könnyen lerombolhatja mindazt, amit Kemal Atatürk, a mai Törökország megteremtője, az első világháború után intézményekben, stabilitásban, értékekben megvalósított. Ám az is igaz, hogy a hadsereg és a titkosszolgálat – a szekularizáció két garanciájának – visszaélései is sokat erodáltak a demokrácia képén, bátorítást adva az iszlamistáknak.
Az Egyesül Államok kormánya pedig úgy tűnik, szeretne megteremteni valamiféle, a moderált iszlámizmust képviselő modellt, melynek megjelenítésében – és világi képviseletében –Törökország játszaná a legfőbb szerepet, s amely rövid távon csillapítólag hatna az iraki helyzetre, hosszú távon pedig kialakíthatna egy szunnita egységet Irán azon ambícióival szemben, ami síita forradalom kirobbantására törekszik a Közel-Keleten.
Az, hogy Franciaország és Németország megakadályozta Törökország gyors uniós csatlakozását, szintén megtette a maga hatását: aláásta azon világi erők hitelét, amelyek az integrációs folyamat legfőbb támogatói voltak. A következmények e téren is világosak: Törökország liberális értelmisége, mely kénytelen volt elszenvedni a szekuláris katonai rendszer időnkénti, de annál brutálisabb fellépéseit, a mai iszlamista kormányzatban saját ellenségeinek ellenségét látja, s az sincs kizárva, hogy olykor közelebb érzi magához e kormányzatot, mint az eszközökben nem válogató hadsereget.
Erdoğan a ’90-es évek elején kezdte karrierjét erőteljes és kevéssé világi iszlamista nézetekre alapozva azt, s minden olyan jelzés, hogy feladta volna e nézeteket, egyelőre nem bizonyítható. Viszont tény, hogy pártja, az Igazság és Fejlődés (AKP) elsöprő sikerrel gyűri maga alá a török vidéket; a falvakban az AKP hasonló missziót teljesít, mint az elmúlt két évtizedben Szaúdi Arábia a pakisztáni medresszék támogatásával, melyeknek vahabita hite eltörölte az ottani világi szemléletet, és mindmáig alkalmas hétteret biztosít az al-Kaida számára.
A kemali szekularizáció és a muszlin törvénykezés (a sárija) nem egyszerűen két politikai tábor – ahogy az Erdoğan és társai szemében tűnik, s melyeknek harcában ők ez utóbbi mellett szállnak síkra –, hanem a török társadalom két, teljesen különböző konfigurációja. Az iszlám az anatóliai vidéket és az Isztambul-környéki slum-ok bevándorló lakóit jelenti, a szekuláris Törökországot viszont a hadsereg, a civil társadalom, az egyetemek népe, a nyugatos műveltségű isztambuliak képviselik.
A modern Törökország egy konstrukció, nem egy hagyományos ország – állapítja meg az elemzés. Vegyes etnikai csoportok roncsain épült fel ez a konstrukció az első világháborúban összeomló oszmán birodalomból számos nyelvvel, szokással, értékkel rendelkező csoportjaiból, melyeknek közös létét kizárólag a felvilágosult hadsereg vezetése tudta – egyébként kegyetlen erőszakkal – összetartani. Az ebből származó bajokat már az alapító, Kemal Atatürk is felismerte. Hatalma és hódításai csúcspontján, a 17. században, az Ottomán Birodalomnak több keresztény alattvalója volt, mint muzulmán; ez utóbbiak pedig nem töröknek, hanem számos más etnikumnak tekintették magukat. Atatürk számára világos volt, hogy Törökországban nincs elég török, így aztán megpróbált valamilyen türk nemzeti identitást felépíteni, mely képes túllépni az etnikai határokon. Az első világháború előtti 20 milliós ország, a vesztett háború után 7 milliósra zsugorodott; a születés kínjait fokozta több millió „idegen” polgár (örmények, görögök) lemészárlása, majd a határozott atatürki nemzetépítést. De a török társadalom 30 százaléka mindmáig kurd, akiknek az integrációja a társadalomba több, mint kérdéses. Már csak azért is, mert ők legalább tudják, hogy kinek is tekintsék magukat: nem töröknek. De a lakosság fennmaradó 70 százaléka nem tudja, hogy tulajdonképpen ki is ő.
Az iszlamista opciónak ez a legfőbb magyarázata – állapítja meg az elemzés, és hozzáteszi – a belső tudatválság vámszedői nem ugrásra várnak, hanem már rég, csendben tevékenykednek, hogy kihasználják ezt a válságot. A hitterjesztő Szaúdi Arábia érdekei most határozottan találkoznak Washington érdekeivel. Erdoğant nagy respektussal fogadták a nemzetközi erők által megszállt Irakban az elmúlt hetekben; a bagdadi kormány szóvivője, Ali al-Dabbagh, sietett kijelenteni: „Törökország Irak kapuja Európa felé. A biztonság és a politikai dimenzió még nagyobb szerepet játszik kapcsolatainkban, hisz mindkét ország a demokrácia útjára lépett…”
Fontos körülmény az is, hogy a múlt heti tömeges letartóztatásokat megelőzően az Alkotmánybíróság megkísérelte betiltani a kormányzó pártot, mert „az aláássa a szekuláris állam biztonságát”. Alighanem Erdoğan biztosította be önmagát így, eltávolítva az útból azokat, akik az Alkotmánybíróság döntésének érvényt tudtak volna szerezni.
De az események formálásában egy másik bíróságnak, a Legfelsőnek is szerepe lehet, mely szintén most hozott egy beszédes döntést. Megsemmisített minden olyan korábbi vádat, melyet egy bizonyos Fetullah Gulen nevű hitszónok ellen korábban emeltek, s aki mindmáig az Egyesült Államokban él száműzetésben. A Legfelső Bíróság döntésének kihirdetése után viszont Ankarában sokan kijelentették: Gulan hazaérkezése minden pillanatban várható.
A történet így kezdődött Iránban is, Khomeini érkezésével.

http://www.atimes.com/atimes/Middle_East/JG22Ak02.html