Egy új minisztérium hátteréhez
Olivier Le Cour Grandmaison francia történész a Cultures&Conflitscímű folyóiratban azt vizsgálja, hogy milyen hagyományai vannak a bevándorlókkal szembeni állami rasszizmusnak és idegengyűlöletnek. A szerző emlékeztet arra, hogy a Franciaországban 2007 májusában a bevándorlók ügyeivel és a nemzeti identitás védelmével foglalkozó minisztériumot állítottak fel. Le Cour Grandmaison kimutatja, hogy az idegengyűlölet már az 1920-as években is jellemezte a francia kormányköröket. A jeles történész cikkében arra keresi a választ, hogy mik voltak ennek a magatartásnak az antropológiai, etnológiai és politikai mozgatórugói.
1924 októberében a kormány megszüntette a tíz évvel korábban bevezetett utazási szabadságot az algériai „három tengerentúli megye” és az anyaország között, a Franciaországban letelepülni szándékozó „bennszülötteket” adminisztratív akadályok elé állította. A nyomoruk elől Franciaországba menekülő algériaiak már akkor titokban, sokszor életük kockáztatása árán próbáltak feljutni az Európába tartó hajókra. Ekkor jelent meg az „illegális bevándorló” kifejezés a politikai életben. A kormány válaszul még szigorúbb szabályokat hozott. A bevándorlónak igazolnia kellett, hogy nem folyik ellene bírósági eljárás, rendelkeznie kellett legalább 150 frankkal és kauciót kellett letennie az esetleges repatriálása költségeire. Eme intézkedéseknek az volt a céljuk, hogy kontroll alatt tartsák a gyarmati lakosság mozgását, biztosítsák a határokat és csökkentsék az anyaországba a kivándorlást.
Mindez kiegészült azzal, hogy a két világháború között a rasszizmus belopózott a „tudományos” életbe is; olyan irományok jelentek meg, amelyek azt bizonygatták, hogy a „fajkeveredés” a „fehérek” és a „négerek”, meg a „sárgák” között „alacsonyabb minőségű produktumokat” eredményez, „mentális” problémákat okoz. Mindez „a fajok közötti kibékíthetetlen ellentétek miatt van így, amelyek mindenféle keveredést megakadályoznak”. A „bennszülöttek” betegségeket terjeszthetnek, a francia lakosság „faji elkorcsosulását” idézhetik elő. Ilyen körülmények között a bevándorlást megnehezítő intézkedések „tudományos” támogatást kaptak.
Mások azt vizsgálták, milyen tevékenységet folytatnak a bevándorlók az anyaországban. Ezek szerint az idegenek veszélybe sodorják „a franciákat jellemző racionalizmust, a kifinomult szellemet, az elővigyázatosságot”. Az ilyen típusú „elemzések” nagy hatást gyakoroltak, mert némelyiküket valóban neves tudósok vetették papírra. E nézetek képviselői a kormányba is bekerültek (pl. Philippe Serre bevándorlásügyi államtitkár-helyettes 1938-ban). A III. Köztársaság idején olyan állami intézmények is működtek, amelyek „tudományos” kutatásaikkal mintegy alátámasztották ezeket a nézeteket és erősítették az állam idegengyűlöletét.
A „szakértők” a bevándorlás társadalmi veszélyeit is kimutatták: az „erkölcsi és fizikai egészség” romlása, a „szifilisz és a tuberkulózis szörnyű dühöngése” és a bűnözés terjedése. Egyesek még azt is bizonygatták, hogy az észak-afrikaiak „bűnözése tizenötszöröse a francia lakosságénak”… Ehhez járul még az is, hogy az arabok és az ázsiaiak „csökönyösen” ellenállnak az asszimilációnak. Következtetés: a gyarmati és idegen munkaerőt szelektálni kell, csak azokat szabad beengedni, akik „etnikailag asszimilálhatók”.
A betegbiztosítással nem rendelkező bevándorlók számára francia-muzulmán kórházat hoztak létre, valamint 1925-ben megalakították az Észak-afrikai Bennszülöttek Felügyeleti és Védelmi Szolgálatát. Ennek ki kellett szűrnie a „nemkívánatos egyéneket” és el kellett különítenie az „egészséges elemektől”. Többen is javasolták, hogy a járványok megelőzése érdekében hermetikusan szeparálják el egymástól a bevándorlókat és a „fehéreket” (ez a gyarmatok kórházaiban évtizedek óta megszokott gyakorlat volt). A kórházban nem volt ritka, hogy az arab páciensekkel „alacsonyabb rendű fajként” úgy bántak, mint a „pestisesekkel”. Ennek a kórháznak a működése fényesen bizonyítja, hogy a gyarmatokról bevándorolt embereket, akiket odahaza a gyarmati hatóságok elnyomtak, magában Franciaországban is diszkriminatív intézkedések hatálya alá vonták.
A francia hatóságok rendszeresen importálták a gyarmati hatóságok módszereit, sokszor a tisztviselőit is, mert ezt elengedhetetlennek érezték az anyaországban élő „idegenek” hatékony ellenőrzéséhez. A vendégmunkások általában embertelen körülmények között éltek, ezenkívül az otthon maradt családjukat is támogatták. Ráadásul bármikor hazatoloncolhatták őket. Ugyanazért a munkáért kevesebb bért kaptak, mint a francia munkások, akik még meg is vetették őket. A legalantasabb munkát kellett végezniük éhbérért. Az emberi megaláztatásuk teljes volt. A republikánus állam rasszizmusa és a társadalom rasszizmusa kéz a kézben járt. Arra irányult, hogy ezeket az embereket messzemenően kizsákmányolják és elnyomják. Ebben még azok a szervezetek sem találtak kivetnivalót, amelyek pedig a „proletárok anyagi és erkölcsi érdekeinek” védelmét, a „munkásszolidaritást” tűzték a zászlajukra. Ez utóbbi, jelenti ki Le Cour Grandmaison, ebben a tekintetben „nem egyéb, mint mítosz”.
A gyarmatiak anyaországba irányuló 1924-es korlátozását csak a baloldali Népfront törölte el 1936. július 17-én. Átmenetileg, s csak Algériára vonatkoztatva. A főkormányzó decemberben már újra követelte a kauciót, 1937 januárjában pedig helyreállította az előzetes orvosi vizsgálatot a bevándorlási engedélyt kérők körében. Csak az 1944. márciusi reformrendeletek szüntették meg ismét az algériai őslakosok utazási korlátozásait.
A kérdés szakértői azonban a második világháború után ugyanazokat az aggályokat fogalmazták meg a bevándorlással kapcsolatban, mint korábban (veszélyezteti a nemzetgazdaság működését, Franciaország identitását, fizikai, szellemi, erkölcsi értékeit, nem lehet őket asszimilálni stb.). Mindössze egy változás történt: a „vallási tényező” megelőzte a továbbra is jelenlévő rasszizmust. Miután kimutatták, hogy az olaszok, spanyolok, belgák, hollandok könnyen asszimilálódnak, azt bizonygatták, hogy az észak-afrikaiak, a kelet-európaiak és az ázsiaiak (görögök, levanteiek, örmények, zsidók stb.) nem elsősorban „faji”, hanem inkább „civilizációs” okok miatt nem olvadnak be a francia társadalomba. Az iszlámot kezdték elsősorban kárhoztatni, mint a vendégmunkások asszimilációjának legfőbb akadályát. Persze ez az asszimiláció az iszlám esetében nem is volt kívánatos. Le Cour Grandmaison ezt „a keveredéstől való félelem klasszikus példájának” nevezi (classique mixophobie). Ez a fóbia már nem biológiai, hanem vallási és kulturális alapokon nyugodott.
Az algériai felszabadító háború kirobbanása (1954. november 1.) jó indokot szolgáltatott az újabb megszorító rendelkezések bevezetésére. Az anyaországba való beutazáshoz az „algériai muzulmán franciáknak” a hatóságok által kiadott „utazási engedéllyel”, valamint francia állampolgárságukat tanúsító személyi igazolvánnyal kellett rendelkezniük. Ez érvényes volt a visszaútra is.
A cikk szerzőjének végkövetkeztetése az, hogy Franciaországban kivételt azok az időszakok jelentettek, amikor megvalósult a teljes utazási szabadság a gyarmati bevándorlók előtt. A beutazás jogát sosem tekintette a francia állam a gyarmati lakosság alapjogának, legfeljebb időnként megadta ezt a jogot. Napjainkban a külföldiekre hasonló szabályok vonatkoznak, mint annak idején a gyarmati bevándorlókra: a belső rend, a biztonság, a nemzeti egység és identitás állandóan foglalkoztatja a döntéshozókat. A 2007 óta érvényesülő politika az idegengyűlölet intézményesülése, hiszen – zárja sorait Le Cour Grandmaison – az idegent hivatalosan különböző veszélyek megtestesülésének tekintik, akit a lehető leggyorsabban el kell távolítani Franciaországból.

http://www.conflits.org/index10363.html