Amikor egy korszak és egy ciklus vége összeér

A nemzetközi rendszerek kutatásában már a hatvanas években világszerte ismertté lett   Immanuel Wallerstein2005-ben az egyik aláírója volt a Porto Alegre-i szociális fórum felhívásának (Tizenkét javaslat egy lehetséges másik világért), alapítója a történelmi rendszerek és civilizációk tanulmányozásával foglalkozó Fernand Braudel központnak   New York Állam Egyetemén (SUNY), Binghamptonban. A Le Monde-nak adott interjújában azt elemezte, miként értékelhető a jelenlegi gazdasági-pénzügyi válság a kapitalizmus „hosszú távú” történetében.
Az általa vezetett kutatóközpont névadója, Fernand Braudel (1902-1985) az emberi történelem hosszú távú („longue durée”) korszakait elemezte, s ezeken belül a Nicolas Kondratieff (1892-1938) és Joseph Schumpeter (1883-1950) által leírt hosszú konjunkturális ciklusokat. Most – mondja Wallerstein – nyilvánvalóan egy Kondratieff-ciklus B szakaszában vagyunk, amely 35 éve kezdődött, egy olyan A szakasz után (1945-1975), amely a leghosszabb ideig tartott a kapitalista rendszer történetében.
Egy A szakaszban a profit az anyagi – ipari vagy más – termelésből ered, a B szakaszban a kapitalizmusnak a további profittermelés érdekében financiális eszközökhöz kell folyamodnia és a spekulációba kell menekülnie. Márpedig az utóbbi 30 évben a vállalatok, az államok és a háztartások tömegesen adósodnak el. Most egy Kondratieff-ciklus B szakaszának végső részében vagyunk, amelyben a virtuális hanyatlás reálissá válik és a buborékok egymás után pukkadnak ki, a csődök megsokszorozódnak, a tőkekoncentráció nő, a munkanélküliség úgyszintén. Ma azonban a konjunkturális ciklus e szakasza egybeesik két hosszú távú rendszer közötti átmenettel, és azt még súlyosabbá teszi. Ezért azt gondolja Wallerstein, hogy harminc éve beléptünk a kapitalizmus végső szakaszába, amelyben már nem lesz képes új egyensúlyt kialakítani. Most már nem a rendszer hívei és ellenfelei közötti harcnak vagyunk tanúi, hanem minden szereplő közötti küzdelemnek, amelynek az a tétje, hogy mi lépjen a kapitalizmus helyébe.
Eddig létezett kereskedelmi, ipari, majd pénzügyi kapitalizmus. A kapitalizmus mindenevő, mindenütt a profit maximalizálására törekszik, erre szolgáló monopóliumokat hoz létre, legutóbb például a biotechnológiában és az információs technológiákban, de az akkumulációs lehetőségei eljutottak a végső határig – hangoztatja az amerikai kutató. Amióta megszületett a 16. század második felében, a kapitalizmus a profitot összpontosító centrum és a – nem feltétlenül földrajzi – perifériák közötti különbségből táplálkozik. Márpedig ebből a szempontból Kelet-Ázsia, India és Latin-Amerika felzárkózása leküzdhetetlen kihívást jelent a Nyugat számára, amely már nem képes ellenőrzése alatt tartani a felhalmozás költségeit. A munkaerő és a nyersanyagok ára, valamint az adók évtizedek óta erősen nőnek, a rövid neoliberális periódus csak időlegesen fordította vissza ezt az irányzatot: az 1990-es évek végén a költségek kétségtelenül kisebbek voltak, mint 1970-ben, de jóval nagyobbak voltak, mint 1945-ben. Az utolsó valóságos felhalmozási periódus, a Jean Fourastié (1907-1990) által „30 dicsőséges évnek” nevezett időszak a második világháború után csak azért volt lehetséges, mert a keynesi politikát alkalmazó államok a kapitalizmus szolgálatába álltak – de ezen a téren is elértük a határokat.
Az emberiség történetében Wallerstein szerint voltak hasonló korszakváltások, mert a 19. században elterjedt nézettel ellentétben, amely szerint a fejlődés folyamatos és elkerülhetetlen (van ennek marxista változata is), a haladás csak lehetőség, nem szükségszerű. A kapitalizmus kétségtelenül képes volt az anyagi javak soha nem látott tömegének előállítására, de látni kell az általa a környezetnek és a társadalomnak okozott veszteségeket is. Holott az egyedüli kritérium az lenne, hogy a lehető legtöbb embernek biztosítsanak ésszerű és intelligens életet.
Ennek leszögezése mellett Wallerstein szerint a mostanihoz leginkább hasonlító legutolsó válság a feudalizmus összeomlása és a kapitalista rendszerrel való felváltása volt Európában a 15. század közepén kezdődött száz évben. A vallásháborúk, a városok és a leggazdagabb paraszti közösségek fölötti királyi, földesúri és vallási hatalom összeomlása nyomán puhatolták ki azokat a váratlan megoldásokat, amelyeknek sikere „rendszert alkotott” és fokozatosan megteremtette a kapitalizmust.
Ami a jelenlegi válság időtartamát illeti, egy Kondratieff-ciklus B-szakaszának értékromboló időszaka általában 2-5 évig tart egy újabb A-szakaszba való belépés előtt, de az, hogy ugyanakkor egy rendszerválság is zajlik, olyan politikai zűrzavar korába visz, amelyben a főszereplők, beleértve a vállalatokat és a nyugati államokat, minden technikai lehetőséget felhasználnak az egyensúly helyreállítására – de nagy a valószínűsége annak, hogy sikertelenül.
Egy olyan, meglehetősen ritka periódusban vagyunk, amelyben a válság és a hatalmasok tehetetlensége mindannyiunk számára lehetőséget nyújt a jövő befolyásolására egyéni akcióinkkal, de mivel ez a jövő megszámlálhatatlan akcióból adódik össze, lehetetlen megjósolni, végül milyen modell diadalmaskodik. Tíz, húsz vagy negyven év múlva kialakulhat az új rendszer, amely Wallerstein szerint lehet a kapitalizmus még erőszakosabb kizsákmányoló formája, de lehet egy egyenlősítőbb, újraelosztó változata is.
A jelenlegi válság annak az amerikai hegemóniának a végét is jelenti, amely ugyancsak a hetvenes években alakult ki. Az Egyesült Államok fontos szereplő marad, de nem lesz képes visszahódítani korábbi domináns pozícióját a szaporodó hatalmi központokkal, Nyugat-Európával, Kínával, Brazíliával, Indiával szemen. Egy új hegemonikus hatalom talán 50 év múlva alakulhat ki, de nehéz megmondani, melyik lesz az. Közben számolni kell a válság politikai következményeivel, mivel a hatalom bűnbakokat keres majd az összeomlás magyarázatára. Wallerstein szerint az amerikai nép fele nem fog belenyugodni abba, ami most kialakulóban van, tehát kiéleződnek majd a belső konfliktusok az Egyesült Államokban, amely úton van afelé, hogy a világ politikailag leginkább instabil államává váljék. „És ne felejtsék, hogy mi, amerikaiak, valamennyien fel vagyunk fegyverezve…” – figyelmeztet Immanuel Wallerstein.