Visszatérnek az egykor kiátkozott fogalmak
A konzervatív Le Figaro az elmúlt év mérlegét megvonó írásai között helyet adott Jean-François Kahn, az ultraliberális  Mariannevolt főszerkesztője egyik publicisztikájának, amelyben a szerző ironikusan kommentálta olyan, nemrég még kiközösített fogalmak visszatérését, mint az állam és az állami beavatkozás.
Ki gondolta volna, hogy a szocialista baloldal fogja megszüntetni a rádió és a televízió állami monopóliumát, engedélyezve a magánrádiók  és -televíziók létrehozását és hogy a liberális jobboldal lesz az, amely a France Télévisions valamennyi csatornáját és a Radio France adóit ismét a politikai hatalom közvetlen ellenőrzése alá helyezi? – indította írását Jean-François Kahn, hozzáfűzve, hogy ez csak egy példa a sok közül.
Még elgondolkodtatóbb, hogy ki bírálja a francia kormány jelenlegi gazdaságpolitikáját, etatista beavatkozásait és költségvetési lazaságát? Nem más, mint a német pénzügyminiszter, aki „szociáldemokrata”, tehát a Rajnán túl egy olyan baloldalt képvisel, amely „hivatalosan” szövetségese a francia Szocialista Pártnak.
És ki államosítja vígan a bankokat, növeli nagyvonalúan a hiányt, injekcióz be nagy összegeket a fogyasztás fellendítésére és növeli a gazdagokat sújtó adókat? Az a Gordon Brown, aki Tony Blair kormányában a gazdasági miniszter volt és minden jobboldali kormánynál inkább megtestesítette az új neoliberális kurzust – írta Jean-François Kahn.
A publicista feleleveníti, hogy alig két éve a „keynes-i” jelző még a „mérsékelt” sajtó hasábjain is súlyos sértésnek számított, hogy tíz éve francia baloldali kormánytagok nyitották meg a tőzsdét a különböző, később „mérgezőnek” bizonyult pénzügyi termékek számára.  Egyes centrista politikusok azt javasolták, hogy az alkotmány tiltsa bármiféle költségvetési deficit tervezését, a MEDEF, a francia GYOSZ illetékesei azt követelték, hogy az állam semmiféle módon ne üsse az orrát a magánszektor ügyeibe.
Kahn arra is emlékeztet, hogy a mai francia elnök korábban nem győzte hangsúlyozni, hogy fel kell sorakozni az angolszász modernség mellett és ehhez sürgősen ki kell lépni „a francia szociális modellből” – amelyet ma egy nagyobb katasztrófa elleni pajzsként alkalmaz. Az elnök pártjának, az UMP-nek „reformszárnya” a nyugdíjalapok általánossá tételét sürgette – ami, ha megvalósul, oda vezetett volna, hogy a nyugdíjasok elvesztették volna összekuporgatott pénzük 40 százalékát.
Ez volt az az idő, amikor a mára kipukkadt brit modell volt a csúcs, amikor Franciaországban a jelzáloghitelnek az amerikai „subprime” mintájára való kiterjesztését szorgalmazták és az évszázad pénzügyi zsenijének Alan Greenspant, az amerikai FED akkori elnökét tekintették, aki azóta az amerikai szenátus előtt térden állva ismerte el, hogy hibázott. A kereslet növelésére alapozott gazdaságösztönzés minden formáját dühödten elvetették, Franciaországot azért ostorozták, mert a szárnyaló Írországtól, Izlandtól, Spanyolországtól, Latin-Amerikától eltérőn nem illeszkedett be eléggé a neoliberális globalizációba – azóta furcsa módon mindez szinte az ellentétébe csapott át.
Nem olyan rég még csak a német költségvetési „szigorra” esküdtek, és a francia Szocialista Párt bejelentette, hogy teljes mértékben elfogadja azt a „piacgazdaságot”, amelyről Bush amerikai elnök éppen most jelentette ki, hogy – éppen megmentése érdekében – „kilép keretei közül.” Nem olyan rég minden olyan elemzés szerzőjét, amely szerint a rossz pályára tévedt neokapitalizmus elkerülhetetlenül átalakításra van ítélve, egzaltált balosnak minősítették.
Paradox módon ma ugyanazok működnek közre az adósság szédítő növelésében és a (nemcsak a szegényeknek, hanem a gazdagoknak is szóló) segélyezési politika általánossá tételében, akik korábban joggal fejezték ki aggodalmukat a gigantikus államadósság miatt és figyelmeztettek a segélyezési politika szélsőségeire. Tegnap a minimális államot sürgették, ma lóhalálában rohannak a maximális állam felé.
Jean-François Kahn ezekből és hasonló példákból – köztük a kínai és vietnami kommunista diktatúrák által alkalmazott vadkapitalista gyakorlatból – azt a következtetést vonja le, hogy egy dogma soha nem örökös érvényű, hogy semmiféle ideológiai elzárkózás nem teszi lehetővé a tényleges változások idejekorán történő felismerését, s hogy hiába nyilvánítják eleve az ördögtől valónak a szembenálló eszméket, ez nem akadályozhatja meg diadalmas visszatérésüket, továbbá hogy a valóság sematikus, manicheus vagy fekete-fehér felfogása alapján semmiféle tisztánlátás nem várható a jövő tekintetében.
A szerző szerint arra ugyan nem lehet arra számítani, hogy az illetékesek levonják ebből a tanulságot, de ez nem ok arra, hogy ne hívja fel a figyelmet erre az igazságra. Legalább remélni kell, hogy a nagy vita után visszatérnek arra, hogy kinek volt igaza és ki tévedett.
Bár hirtelen úgy érzem, jegyzi meg végül Jean-François Kahn, hogy ez az igény kissé túlzott. 

http://www.lefigaro.fr/