Okulhat-e Amerika az európai bevándorlás-politikákból?
Alexandra Starr – korábban a BusinessWeek politikai tudósítója és a Washington Monthly szerkesztője – a Slatemagazinban azt vizsgálta, hogyan szabályozzák a bevándorlást a különböző országok. Európában éppúgy erősödnek a bevándorlókkal szembeni ellenérzések, mint az Egyesült Államokban, de az ebből fakadó problémákat többféleképpen próbálják orvosolni. Mégis van egy közös vonásuk: az ország (közel)múltja nagyban meghatározza, hogyan bánik kormányzata a jövevényekkel.
Németországnak a Holocaustból fakadó bűntudata arra kényszeríti a kormányt, hogy nyitottnak mutatkozzon az idegenekkel szemben. A politikai korrektséget azonban néha nehéz összeegyeztetni azzal, hogy az embereknek csömörük lehet a „sokszínűségtől”. Az 1990-es években az ország nemcsak a volt Szovjetunióból érkező zsidókat fogadta be, hanem Kelet-Európa és a Balkán felől is jóval több bevándorlóra számíthatott. Ezért ettől kezdve nem tekintették menekültnek azt, aki egy harmadik, „biztonságos” (gyakorlatilag bármelyik szomszédos) országon át érkezett. A korábbi Jugoszláviából származók is csak „megtűrt” státust (Duldung)kaphattak: ideiglenes tartózkodási engedélyt, amelyet félévenként hosszabbítani kellett (az állam támogatást és szállást adott nekik, de nem vállalhattak munkát). Az Európai Unió 2004-es bővítésekor Németország igyekezett a lehető legtovább (2011-ig) távol tartani munkaerőpiacától az új tagállamokból érkezőket (a jól képzett tudósokat, műszaki szakembereket persze szívesen látta). Minden évben sokan érkeznek (általában családegyesítés céljából), de sokan távoznak is: a 2006-os „nettó migráció” 75 000 fő volt. Ma az ország vezetőinek az okozza a legtöbb fejtörést, hogy a háború után, a gazdasági fellendülés korában érkezett török „vendégmunkások” maradtak, de sosem illeszkedtek be igazán (a 82 milliós népességből 2,5 millióan törökök). Feleséget általában anyaországukból választanak, gyermekeik pedig többnyire szakmunkásképzőbe járnak és a munkaerő-piacon gyorsan haszontalanná váló szakmákat tanulnak, ezért körükben a munkanélküliség általában kétszerese az össznépességbeli aránynak. Ha a szülők legalább nyolc éve élnek az országban, gyermekük 23 éves koráig német állampolgár, de amint betölti ezt az életkort, választania kell (mivel nem ismerik el a kettős állampolgárságot). 2005 óta nyelv- és orientációs tanfolyamokat írnak elő a vízummal érkezőknek. 2007 óta a „feleségimportálást” úgy próbálják fékezni, hogy csak azt engedik be, aki beszél németül és elmúlt 16 éves. Ennek hatására a török vízumkérelmek száma harmadával csökkent, és az országban élő muszlim közösségben, főként a fiatalok körében gyökeret vert az iszlám radikalizmus (a 2001. szeptember 11-i terrortámadások elkövetői közül többen is megfordultak Németországban).
Ez intő példa lehet az Egyesült Államok számára: a bevándorlással kapcsolatos 2007-es és a szenátusban leszavazott törvényjavaslat tartalmazott egy vendégmunkás-programot is. A lehetséges kedvezményezettek körét úgy kell meghatározni, hogy csak azokat „marasztalja”, akiket szerződésük lejárta után is szívesen látna az ország. Nehezebb szót érteni az egyre nagyobb elidegenedett csoporttal az őket „ideiglenesen” az országba hozó program lejárta után.
Starr Ausztria esetében „kollektív amnéziát” emleget (bécsi ösztöndíjasként megtapasztalhatta, hogyan vélekednek e hajdan a jövevényeknek köszönhetően pezsgő kultúrájú város lakói az idegenekről, lásd erről szóló cikkét). Ez az ország 1938 és 1945 között a Harmadik Birodalom része volt, és ünnepelte az osztrák származású Hitlert (sokan antiszemitizmusát is), mégis a hitleri agresszió áldozataként sikerült kikeverednie a világháborúból. A német politikusokkal ellentétben az itteniek nem ódzkodnak kihasználni az idegenellenességet. Nem véletlen, hogy a legutóbbi választáson a két szélsőjobboldali párt a szavazatok 29 százalékát szerezte meg. (Ausztria ma már nem lóg ki a sorból: Európa-szerte lehet ilyen programmal voksokat nyerni, ezt mutatják az ismét Berlusconi vezette Olaszország, valamint Svájc és Dánia választási fordulatai is.) A bevándorlásról szóló osztrák törvények a legszigorúbbak közé tartoznak. A szövetségi kormány és a kilenc tartomány vezetése évenként megszabja a beengedhetők számát. Németországhoz hasonlóan Ausztria is 2011-ig kitolta munkaerőpiaca megnyitását az új uniós országok előtt. Leginkább azt igyekeznek gátolni, hogy az innen származó olcsóbb munkaerő aránya meghaladja a munkavállalók 9 százalékát. Az ország 8,2 milliós lakosságának nagyjából 10 százaléka más állam polgára, többségük a volt Jugoszláviából és Törökországból érkezett, ők az 1960-70-es évek „vendégmunkásai” és leszármazottaik. A mai menekülteket – akiknek valóban faji, vallási, nemzetiségi, társadalmi hovatartozásuk vagy politikai nézeteik miatt kellett elhagyniuk a szülőföldjüket – csak akkor fogadják be, ha jól képzettek vagy rokonuk él az országban. Ez részben az igen erős szociális védőháló (ingyenes egészségügyi ellátás és középfokú oktatás, gyermekenként négyhónapos fizetett szülési szabadság) fenntartását szolgálja. Bár néha épp a bevándorlók beengedésével lehet finanszírozni költséges közcélú programokat (ha például magas a nyugdíjasok aránya, és az állam adóemelésre, kiadáscsökkentésre kényszerülne) – Ausztria azonban nem szorul újabb adófizetőkre, mert a világháború miatt sokan nem érhették meg a nyugdíjaskort.
Hollandiában nagy változáson ment keresztül a bevándorlók megítélése. 2002-ben az iszlámbíráló politikust, Pim Fortuynt, 2004-ben pedig a muszlim nőkről rövidfilmet készítő Theo van Gogh filmrendezőt gyilkolták meg. A politikus halála után a konzervatív pártok óriási fölénnyel nyerték meg a választásokat, van Gogh „kivégzését” követően pedig a bevándorlással korábban szakminiszterként foglalkozó Rita Verdonk (a „vasasszony”) egy sor reformot vezetett be, hogy elvegye a marokkóiak és törökök kedvét a bevándorlástól. Bár Hollandiában már az 1970-es évek közepén véget ért a vendégmunkás-program, a családegyesítések és az anyaországból választott házastársak révén folytatódott a beáramlás. Ma a 16,4 milliós holland népesség közel 10 százaléka nem nyugati származású, közülük mintegy 1 millióan muszlimok. 2006 óta a fejlődő világból érkezőket nyelv- és kultúraismereti vizsgára kötelezik. A vízumkérelmek száma harmadával csökkent, és a kérelmezők 10 százaléka nem jut át a vizsgán. Egy idén hozott bírósági határozat értelmében azonban a családjukhoz érkezőket nem lehet ilyen vizsgára kötelezni. Ma az újonnan letelepedők többsége hazatérő holland vagy az EU-tagországok polgára (németek és lengyelek – a 2007-ben csatlakozott bolgárok még nem vállalhatnak munkát). A bevándorlást szigorító törvények itt is ellenállásra késztetik a külföldről származók egy részét: a második-harmadik nemzedékhez tartozó lányok hagyományos fejfedőt viselnek. Starr szerint itt is a bűntudat gátolta sokáig az idegenek bírálatát, mivel a holokauszt során elpusztult a holland zsidók három negyede. 2007-ben Geert Wilders politikus filmjében a Mein Kampfhoz hasonlította a Koránt. De a mostani változásokkal sem jutott elég támogatóhoz például Verdonknak az a javaslata, hogy az utcán tiltsák be az idegen nyelveket. Azért sem sikerült keresztülvinnie az akaratát, mert pártja gyengén szerepelt a 2007 februári választásokon, így ő is elveszítette posztját. Senay Ozdemir, egy muszlim nőknek szóló magazin szerkesztője felhívta a figyelmet arra, hogy az „importált” asszonyok elszigetelve élnek a – gyakran területileg is, parabolaantennákkal tarkított „szatellitvárosokba” elkülönülő – zárt bevándorlócsoportokban.
Míg a nyugat-európai országok többségének a külföldiek beáramlása okoz gondot, Lengyelország a külföldön munkát vállalók kivándorlásával bajlódik. Orvoshiánnyal küzd, és a jelenlegi „építési láz” még inkább érezteti, hogy sok iparos hagyta el az országot. 2007-ben 6 százalékos volt a gazdasági növekedés, és a külföldi munkavállalás 10 százalékra csökkentette a munkanélküliséget. A kivándorlásnak van hagyománya: tudósok, művészek gyakran Párizst választották, az Egyesült Államokban ma már 9 millió lengyel él, de a második világháború után a szövetségesekkel harcoló lengyel katonák is Angliában maradtak, és az 1990-es évekig London adott otthont egy száműzetésben működő lengyel kormánynak. Bár a 2004-es EU-bővítés óta a brit sajtó egy része sokat élcelődött a lengyeleken, a korábban bevándoroltak leszármazottai néha magas posztra jutottak (David Miliband külügyminiszter egy lengyel veterán unokája). Főként fiatalok vándoroltak ki a szigetországba a jobb és haladóbb szellemű élet reményében. Ma már azonban kezdenek hazatérni, ugyanakkor Lengyelország keletebbről, Ukrajnából vonz bevándorlókat.
Írország is arra példa, hogy a hagyományosan munkásokat „exportáló” országok néhány éven belül célországgá válhatnak. Az írek évszázadokon át emigráltak főként Nagy-Britanniába és az Egyesült Államokba, de a gyors gazdasági fejlődés az egyik leggazdagabb európai országgá tette a „kelta tigrist”. Ma a 4,1 milliós népességű ország közel 10 százaléka idegen származású. A bevándorlást szabályozó törvények már az EU-bővítést megelőzően lehetővé tették, hogy a vállalkozások külföldről toborozzanak munkaerőt, később pedig az új uniós tagországok (és a kevésbé képzettek) előtt is megnyitotta piacát – főként britek, lengyelek és afrikaiak érkeztek. Sok bevándorló számol be arról, hogy etnikai származása miatt bántalmazták, a többség mégis úgy érzi, hogy szívesen látják az országban. A kormány minden eszközzel támogatja a beilleszkedésüket, például alig féléves itt tartózkodás után szavazati jogot kaphatnak és indulhatnak a helyi választásokon is (a lakóhelyhez kötött választójog részben az észak-írországi katolikusok jogfosztottságát ellensúlyozta 1972-es bevezetésekor). A Dublinhoz közeli Portlaoise polgármestere Rotimi Adebari, aki 2000-ben ír állampolgárság nélkül, nigériai menekültként nyerte el a posztot. 2004-ig (ugyanúgy, mint az Egyesült Államokban) minden itt született gyermek megkapta az állampolgárságot, a szülők pedig gondviselőként szintén az országban maradhattak. 2004-ben azonban népszavazással döntöttek ennek az Európában egyedülálló gyakorlatnak a megszüntetéséről (Amerikában az erre irányuló kezdeményezések sorra elbuktak, mert alkotmánymódosítás szükséges hozzá). A választójogot azonban nem vitatják el azoktól, akik még nem kaptak állampolgárságot, és az is gátolja az idegenellenes kirohanásokat, hogy a politikusok számítanak a bevándorlók szavazataira.
Az elmúlt évtized során Spanyolországban is csaknem a 40 milliós népesség 10 százalékáig nőtt a bevándorlók aránya, pedig korábban mindig többen vándoroltak ki. A gazdaság, a politika és a gyarmati múlt mind szerepet játszottak abban, hogy megváltozott a migrációs arány. Az 1990-es évek gazdasági fellendülése során rengeteg segédmunkás kellett az építő- és vendéglátóiparba, ezenkívül a cégek a nehezen betölthető állásokra külföldről toborozhattak munkaerőt. Az építkezésen, pincérként, takarítóként, idősgondozóként dolgozó bevándorlók többségének nem volt tartózkodási engedélye, de akár legálisan, akár illegálisan éltek itt, ingyenes egészségügyi ellátást kaphattak, ha bejelentkeztek lakóhelyük önkormányzatánál. Számuk annyira megnőtt, hogy a spanyol kormány végül 2005-ben amnesztiát hirdetett, 2007-ben pedig a Franco-korban Latin-Amerikába menekült spanyolok leszármazottainak könnyítette meg a hazatérést. A terrorizmus azonban itt is fokozta az idegenekkel szembeni bizalmatlanságot (2004 márciusában Madridba tartó vonatokon hajtottak végre bombamerényletet iszlám fundamentalisták, 2008 januárjában pedig az al-Kaida tagjait fogta el a rendőrség, akik vélhetően Barcelonában terveztek támadást). A mostani szigorítások fő oka mégis inkább a gazdasági visszaesés: a kormány támogatást ajánl azoknak a munkanélküli külföldieknek, akik távoznak az országból és legalább három évig nem térnek vissza. Több afrikai országgal is megállapodtak, hogy a Kanári-szigetekhez közelítő, tengeren elfogott „csónakos” bevándorlókat visszafordíthatják. A latin-amerikai bevándorlók számát úgy csökkentették, hogy vízumkényszert vezettek be például Bolívia és Ecuador polgáraival szemben. A vállalkozások is csak szigorúbb feltételekkel toborozhatnak külföldről. A 2008. márciusi választásokon a szocialista Zapatero-kormány újra győzni tudott, de a konzervatívok a korábbinál jobb eredményt értek el azzal, hogy a bevándorlás visszaszorítását tűzték ki célul programjukban. A kormány mindvégig hangsúlyozta, hogy intézkedéseit nem az idegenellenesség, hanem a gazdasági-munkaerőpiaci gondok gyakorlati megoldása indokolja. Starr úgy véli, hogy ennek a politikának lehet hátulütője: a munkanélküliek felveszik a távozásra ösztönző támogatást, de maradnak; még a spanyol ajkú bevándorlókat is elidegenítheti, hogy nem embernek, hanem eszköznek tekintik őket.
A szerző arra is rámutat, hogy a menekültek helyzetére vonatkozó 1951-es genfi egyezmény nem terjed ki azokra, akik ínség, háború vagy természeti csapás miatt hagyták el szülőföldjüket, továbbá csak irányelvként szolgál, mert a csatlakozó országok saját törvényt dolgozhatnak ki megvalósítása céljából. Elutasíthatják például azokat a menekülteket, akik „biztonságosnak” ítélt harmadik országon keresztül érkeznek, mondván, hogy így nem lehet „kimazsolázni” a legkedvezőbb feltételeket kínáló országot.

http://www.slate.com/toolbar.aspx?action=print&id=2201909