Max Gallo a francia forradalomról és hagyatékáról

Az 1789 évi és a 2009 évi helyzet között vont párhuzamot a Le Point című francia hetilapnak nyilatkozva Max Gallo francia író-történész, a francia forradalomról szóló új könyv szerzője. Max Gallo, aki a kommunista mozgalomban kezdte, majd a szocialistákhoz csatlakozott és az 1980-as évek kezdetén Pierre Mauroy kormányának szóvivője volt, legutóbb Sarkozyre szavazott, mert a válságra szerinte ma nem baloldalon kell keresni a megoldást. Ugyanakkor az interjúban kifejtette: a pártpolitikában már nem tekinti magát baloldalinak, de abban az értelemben igen, hogy hisz az ember alkotóerejében és abban, hogy meg kell adni számára az eszközöket a kiteljesedéshez.
Legutóbbi könyvének témájáról szólva kifejtette: sohasem értett egyet François Furet történész értékelésével, amely szerint a francia forradalom parazsa 1989-re, a bicentenárium idejére, kialudt volna. Véleménye szerint a két évszázaddal korábbi eseménysorozatból olyan új világ született, amely radikalizmusával és brutalitásával mélyen beleivódott a nemzettudatba. Olyannyira, hogy a franciák politikai és emberi magatartását sokban ennek a múltnak az ereje határozza meg.
Arra a kérdésre, hogy magát ama marxista és szocialista szerzők egyikének tekinti-e, akik szerint a Forradalom nem ért véget, a szerző kifejtette: egy ilyen nagyságrendű esemény sohasem befejezett, ő másra helyezi a hangsúlyt. A forradalmat elemezve kiderül, hogy mennyire törékeny egy szervezett társadalomban az emberek közötti együttélés (sociabilité). Elég ahhoz néhány nap, egyes esetekben akár néhány óra is, hogy az emberi magatartásokból ismét felszínre törjön a barbárság.
A mai társadalmakat fenyegető egyik fő veszély az erőszak és a barbárság. A francia forradalom olyan antimodell, amely ma is érezteti súlyát. A francia nép képes néhány óra alatt elsöpörni egy olyan ezeréves intézményt, mint a monarchia. Mindig készen áll egy kormány megdöntésére. Nincs eleve biztosított legitimitás, mivel a politikusok gyanúsak. A forradalmi időszak megmutatta, hogy képtelenek megoldani a problémákat. 1798-ban a tíz évi erőszak után is ugyanúgy éhínség sújtotta az országot, mint 1788-ban. A háború és a zűrzavar nem old meg egyetlen problémát sem. Az emberek rájöttek, hogy a politikusok szélkakasok. Azok, akik „Éljen a király!”-t kiáltottak, később Robespierre mögött vonultak fel és királygyilkosként végezték.
Max Gallo szerint a két évszázaddal ezelőtti „üres hasúaknak” (ventres creux) vannak mai megfelelői, azok, akik nehéz körülmények között élnek. 1789. augusztus 26. óta legalább formailag szabadnak és egyenlő jogúaknak születnek. De nem ez volt a helyzet azok számára, akik a forradalom idején éhen haltak és akik egy cipókenyérért tüntettek.
Szociálisan robbanékony keverék, ha valaki a francia kultúra örököse és üres a hasa. A nemzeti jellegzetességek egyike, hogy a francia rendkívül érzékenyek az egyenlőtlenségre… Minden emberben van valami szent. Az értékeke között szerepel az egyenlőtlenség elutasítása. Az alacsonyabb rendűség érzete nehezen elfogadható. Az egész francia világban ugyanazok a tiltakozó szavak hallhatók: „Lenéznek bennünket!” „Megbecsülést követelünk!”. Ez az érzékenység kifejezi az egyenlőségre irányuló elvárást, ami a nemzeti jelmondat – Szabadság, egyenlőség, testvériség – sarkköve is.
A mai politikai szóhasználata is az üres és az aranyozott vagy éppen rothadt hasak szembeállítására játszik. Amikor elhangzik, hogy milliárdokat adtak a bankoknak, egyesek azt felelik: „És semmit a többieknek!”. Minden bináris szembeállításokra egyszerűsödik. A főnökök részvény-opciói, a tőzsdeügynökök prémiuma, a Total energiacég profitja.. mindez sokak szemében elfogadhatatlan. Mindenről az a Mária Antoinette jut az emberek eszébe, aki a monarchista tisztek előtt a tüntető tömegre utalva állítólag megvetően kijelentette: „Ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot!”
Arra a kérdésre válaszolva, hogy az Egyesült Államokban, ahol ugyancsak léteznek egyenlőtlenségek, elképzelhető-e egy nagy forradalom, Max Gallo arra hívta fel a figyelmet, hogy ott a feketék amerikaiaknak tekintik magukat – nincs az a szétdaraboltság, mint Franciaországban. Mindenki az amerikai zászlót tűzi ki a házára, a gomblyukába, az embereket összefogja a vallásos érzés, s az a kötelék, hogy a nemzet egy gyarmatosító elleni harcban született meg. A nemzeti egység kevésbé törékeny, mint Franciaországban.
Az író-történész szerint a történelem az egyedüli laboratórium, amelynek segítségével az emberek a társadalom működését megérthetik. Minden reform bevezetésénél szem előtt kell tartani az egyenlőtlenség iránti erős ellenérzést. 2006-ban azért váltott ki erős tiltakozást a CPE rövidítésű, a fiatalok foglalkoztatását célzó „első munkaszerződésről” szóló törvény, mert az ellenzők szerint egyenlőtlenséget teremtett a különböző korosztályok között. A tervezet szerzői nem mérték fel, hogy az a többséget ellenük fordíthatja.
Max Gallo bírálja a politikusokat, köztük név szerint említve Nicolas Sarkozy elnököt, mert nem veszik eléggé figyelembe a történelmet, pusztán tükrözik a globalizáció, illetve a nemzeti fogódzók elvesztése által jellemezhető helyzetet. Súlyosbító tényező, hogy kialakult az imázs társadalma, a kép az események egyidejűségét vitte be a társadalomba. A képnek nincs emlékezete, addig hat, amíg jelen van.
Ez a médianyomás, a közvéleményével párosulva nagyon bonyolulttá teszi a hatalom gyakorlását – holott a kormányzás hosszú távon valósul meg. Egy Franciaországhoz hasonló öreg ország sohasem áll készen a reformra. Az 1981-től egymást követő elnökök (Sarkozy előtt 14 éven át a szocialista François Mitterrand és 12 éven át a középjobb Jacques Chirac – globusz.net) azt választották, hogy nem reformálják meg a társadalmat és nem néznek szembe annak bonyolult problematikájával. 1774-től 15 éven át a francia politikai elit, a király és a reformer miniszterek támogatásával tudatában volt a reform szükségességének. Megvalósítására azonban képtelen volt. Ezért arra kényszerült, hogy összehívja a rendeket, hogy mindenki kifejthesse véleményét, panaszait. A követelés és a felszólamlás akkor vált a francia történelem jellemzőjévé.
Max Gallo szerint a nemzet eszméjére ezután is szükség van. A globalizációnak megvan a maga fontossága. A kommunikáció eszközei, az azonnaliság elavulttá teszik a klasszikus nemzeti határokat. Ez a globalizáció azonban szükségessé teszi a gyökerek megőrzését. Miközben az embereknek megvan a maguk Facebook azonosítójuk és interneten vásárolják könyveiket, gyökeret vernek a falvakban. Jelenleg a demokratikus működés legkiegyensúlyozottabb keretét a nemzeti hagyományok biztosítják. A Szovjetunió összeomlása, a berlini fal ledőlése óta újból előtérbe kerültek a nemzetek. Erre a legújabb bizonyíték Európa kudarca a válságkezelő programok összehangolásában – minden terv nemzeti.
Mindennek ellenére az író-történész Európa hívének nevezi magát, egy olyan Európáénak, amely nem a nemzetek halálára épül.

http://www.lepoint.fr/actualites-politique/2009-02-25/interview-max-gallo-il-suffit-de-quelques-jours-pour-que-la/917/0/320453