„Szerencsétlen döntések” és „szándékos félreértelmezések” sorozata
Az Egyesült Államok világban játszott szerepe és politikája az elmúlt nyolc évben „szerencsétlen döntések” és „szándékos félreértelmezések” nyomán torz fényben lett feltüntetve, állítja Brian Urquhart a The New York Review of Booksinternetes kiadásában. Most itt az idő, hogy egy új, „koherens nemzeti program” főbb elemeit meghatározzák, amelyekkel minden amerikai azonosulni tud. Ehhez pedig a különböző gondolkodású politológusoknak, történészeknek, diplomatáknak stb. is hozzá kell járulniuk. A szerző cikkében három, az Egyesült Államok nemzetközi helyzetét, szerepét és küldetését elemző könyvet mutat be.
Az első könyv (The Irony of American History) szerzője Reinhold Niebuhr, akit Barack Obama egyik 2007-i interjújában a kedvenc filozófusának nevezett. Egyesek szerint ez az „Egyesült Államok külpolitikájáról írott legfontosabb könyv”. Kétségtelen, hogy a szöveg a történelem alapos ismeretéről tanúskodik, a szerző jól ismeri az ember egyéni és csoportos cselekvésének mozgatórugóit. A mű 1952-ben jelent meg, de az utóbbi ötven évben semmit sem vesztett jelentőségéből. Niebuhr protestáns teológusként és „társadalmi reformerként” erőteljesen támogatta az Egyesült Államok belépését a második világháborúba, ám 1946-ban aláírta az Egyházak Szövetségi Tanácsának ama nyilatkozatát, mely „erkölcsileg védhetetlennek” minősítette a Hirosima és Nagaszaki elleni atomtámadásokat.
Niebuhr arra figyelmeztet, hogy „a történelem irányítására vonatkozó álmunk” potenciálisan halálos veszélyt jelent az Egyesült Államokra nézve. 1952-ben, amikor az Egyesült Államok a világ leghatalmasabb országa volt, ez a nézet érthetetlennek tűnt. Niebuhr azonban előre látta a veszélyeket: „A televízió ugyanolyan fenyegetést jelent a kultúránkra, mint az atomfegyverek a civilizációnkra.” A szovjet fenyegetésre való hivatkozással az Egyesült Államok az atomfegyvert a béke megőrzésének zálogaként alkalmazta, amit Niebuhr „jelenlegi helyzetünkben tragikus elemként” aposztrofált. „Ezzel egy »ártatlan« nemzet végül elérkezett történelme ironikus tetőpontjához.” A kommunista veszély miatt elindult mccarthysta üldözéshullámot és a civil szabadságjogok elleni egyéb támadásokat a szerző élesen elítélte. Nem szabad, hogy az Amerikában elterjedt messianisztikus küldetéstudat irányítsa a külpolitikát, hiszen az, amiről az amerikaiak úgy vélik, jó a világnak, nem biztos, hogy találkozik más népek egyetértésével. „Az általunk egyetemesnek tartott értékek nem igazolhatják azt, hogy erővel akarjuk azokat másokra kényszeríteni. (…) Ne potenciális urakként, hanem az emberiség nevelőiként (tutors) tekintsünk magunkra a tökéletesség felé tartó vándorútján.” Urquhart szerint az utóbbi nyolc évben az USA képtelennek bizonyult arra, hogy eme szerepét beteljesítse.
A második világháború után Amerika példátlan hatalma türelmetlenné és érzéketlenné tette az országot a történelmi folyamatok lassúságával és olykor az ellentmondásaival szemben. „Az ember nem arathat könnyű győzelmet a történelmi sors felett.” Amerika béketörekvéseinek lényeges eleme azon képessége, hogy áldozatokat hoz és minduntalan erőfeszítéseket tesz a siker bizonyossága nélkül. Mintha Niebuhr előre látta volna Bush nemzetbiztonsági politikáját. De nemcsak azt, hanem az amerikai politikai és gazdasági rendszer gyenge pontjaira is rámutatott. Szerinte a szabadpiaci (laissez-faire) elvek hasonló katasztrófához vezethetnek, mint az 1929-1933-as világgazdasági válság volt, ami veszélyezteti a világ stabilitását. Hasonlóképp elítélte Niebuhr azt, hogy az erős nemzetek „jókra” és „rosszakra” osszák fel a világot aszerint, hogy a nemzetek elfogadják-e a „szabadságot” vagy nem.
A második könyv (The Limits of Power: The End of American Exceptionalism) írója a Niebuhr-tanítvány Andrew J. Bacevich. Bacevich ezredesként szerelt le az amerikai hadseregből, majd történelmet és nemzetközi kapcsolatokat tanított a Boston Universityn. Már korábban sem értett egyet azzal a mítosszal, hogy az Egyesült Államok az egyedüli szuperhatalom és sürgette, hogy hazája a világ „jó szándékú vezetőjeként” (benevolent leader) cselekedjen. Katonás egyértelműséggel, nagy lendülettel megírt könyvében a fiát 2007-ben Irakban elvesztő Bacevich az egymást követő amerikai elnökök hibáira mutat rá. Szerinte sem a vezetők, sem a nép nem értették meg, hogy Amerika „kivételessége” nem teszi őt ellenállóvá a normális ok-okozati viszonnyal szemben. Ebből hármas válság származik (gazdasági és kulturális, politikai, valamint katonai).
Bacevich végigköveti a „tékozlás válságát”. 1947-ben az amerikai gazdaságnak nem volt riválisa. Ez a pillanat azonban elmúlt. 1950-től az Egyesült Államok kőolajimportba kezdett. Először 1971-ben vált deficitessé az amerikai kereskedelmi mérleg, 1972-ben pedig az amerikai olajtermelés elérte a csúcsát. A következő évben az olajválság 40%-kal megemelte a benzinárakat. Jimmy Carter figyelmeztetései a fogyasztás túlzott mértékéről süket fülekre találtak. 1980-ra a „termelés birodalma” a „fogyasztás birodalmává” változott. Erre Carter úgy reagált, hogy a Perzsa-öblöt amerikai felügyelet alá helyezte. Bacevich szerint Ronald Reagan még nagyobb hibákat vétett. „Hamis konzervatívnak”, „a pazarlás modern prófétájának” nevezi, aki bátorította azt a fantazmagóriát, hogy a hitelek határtalanok. „Ravasz módon azt mondta az amerikaiaknak, amit hallani akartak.” A prosperitás az olcsó hitelekre és az olcsó olajra épült. 1990-ben az Egyesült Államok már olajszükségletének 41%-át importálta, ennek következtében pedig belebonyolódott az iszlám világ problémáiba. A deficit és az államadósság egekbe szökött, az Egyesült Államok megszűnt hitelező ország lenni.
A Sivatagi Vihar révén az ország állandóan jelen volt az Öbölben, ennek nyomán létrejött az al-Kaida. Szeptember 11. után Amerika beleesett a „kivételesség orgiájába”: megvetette a szövetségeseit és az ENSZ-t, semmibe vette a nemzetközi jogot, lelkesen hirdette a megelőző háború eszméjét. Ám Amerika hatalmának tényleges korlátai hamar világossá váltak. Irak inváziója az első lépés volt „a globális dominancia” megteremtése felé.
1947-től kezdve egy „informális nemzetbiztonsági elit” (James Forrestal, Paul Nitze) elültette a permanens krízis érzését, elvonta a Kongresszustól a döntési jogai egy részét és elhitette, hogy az Egyesült Államok a szabadság és a demokrácia nevében cselekszik. 1950-ben Nitze megírta az NSC 68-at, amely „a háború utáni amerikai politikai dokumentumok egyik legfontosabbika”. Ebben kifejti, hogy Amerikát történelmének legsúlyosabb veszélye fenyegeti (kínai forradalom, szovjet atombomba stb.), ami „nemcsak a köztársaság, de egész civilizációnk pusztulásával járhat”. A valóság helytelen értelmezése a későbbi korokra is rányomta a bélyegét (Szaddám Huszein fenyegeti Amerikát). Ennek az eredménye az amerikai politika „militarizálása” lett. Bacevich szerint a nemzetbiztonsági elit ideológiájában „az amerikai kivételesség a legkárosabb formájában jelent meg”.
Kemény bírálattal illeti Bush elnök mellett a hadsereg tábornokait is, főleg Tommy Frankset. Szerinte Marshall és Eisenhower óta egyetlen tábornok sem értette meg Churchill szállóigéjét, hogy „végeredményben a politika és a stratégia egy és ugyanaz”. Ma nincs stratégiai tervezés az amerikai hadseregben, ami Afganisztánban is látható. „Amerikának nem nagyobb hadseregre, hanem szerényebb külpolitikára volna szüksége.” Konklúziója végzetszerű: „Amerika – úgy tűnik – elhatározta, hogy beváltja Niebuhr axiómáját, és elpusztítja önmagát.”
A harmadik mű szerzője  James Traub.  Könyvében (The Freedom Agenda: Why America Must Spread Democracy [Just Not The Way George Bush Did]) tartózkodik mind Niebuhr prófétai stílusától, mind Bacevich bibliai mennydörgéseitől. Műve kimért, de kritikus vizsgálata annak, hogy Amerika hogyan vette magára a szabadság és a demokrácia globális terjesztésének a kötelességét. A „Freedom Agenda” Bush második beiktatási beszédében elhangzó kifejezés, ekkor mondta azt, hogy az amerikai szabadság fennmaradása attól függ, a szabadság sikerrel meggyökeresedik-e más országokban is. A Bush-kormány e tekintetben kudarcot vallott.
Traub szerint a Freedom Agenda az utolsó megnyilvánulása volt annak, hogy a gondviselés Amerikát jelölte ki a szabadság globális elterjesztésére. A szerző a Fülöp-szigetek 1898-i elfoglalásától kezdve nyomon követi, milyen politikát és eredményeket hozott ez az amerikaiakban mélyen gyökerező hit. Alapvető kérdéseket tesz fel. A fejlettség mely fokán lehet a demokráciát haszonnal bevezetni? Előfeltétele-e a demokráciának a gazdasági fejlődés? Létezhet-e szabadság demokrácia nélkül? Mennyire fontos a hagyomány és a liberális intézmények létrehozása? Egyáltalán mennyire tudnak külföldiek segíteni a demokratizálás folyamatában? Hogyan bánjon az Egyesült Államok a létfontosságú, de autokrata szövetségeseivel? Traub nagyszerűen írja le a demokratizálás folyamatát Németországban, Japánban és Kelet-Európában, illetve azt, hogy miért nem járt ez sikerrel Oroszországban vagy Szerbiában. Afrika – ahol hiányoznak a demokrácia előfeltételei – továbbra is problémát fog jelenteni.
Traub bemutatja, hogy az iraki háború miképpen diszkreditálta Bush Freedom Agendáját, mivel az elnök és a neokonok azt hitték, fegyverekkel is megteremthető a demokrácia. Azt is leírja, miként próbálták meggyőzni Hoszni Mubárak egyiptomi elnököt a rendszer demokratizálásáról, ami felveti a szövetséges „liberális autokráciák” kérdését Washington számára. Újabb demokratikus „baleset” volt a Hamász 2006-i választási győzelme, s jóllehet az Egyesült Államok előzetesen ragaszkodott a választásokhoz, utólag már nem volt hajlandó tárgyalni az iszlámista szervezettel. „Ezek szerint egyes törvényes és demokratikus választások nyilvánvalóan törvényesebbek, mint mások…” Az iraki háború pedig eleve elvette a közel-keleti országok demokratizáló kedvét.
E három könyv arra példa, hogyan tudják a könyvek segíteni és inspirálni a politikai vezetőket és a közvéleményt fontos döntések meghozatala előtt.

http://www.nybooks.com/articles/22472