Hogyan változtatja meg a recesszió Amerikát?
 Richard Florida a University of Toronto tanára, a „kreatív osztály” fogalom megalkotója, tekintélyes lapokban (többek közt a New York Times és a Financial Times lapjain) rendszeresen jelennek meg írásai. Az Atlantic Monthly című folyóiratban közölt cikke hasonló vitát indíthat el, mint korábban a könyvei.
Florida összeveti a mostani pénzügyi-gazdasági visszaesést az 1930-as évek nagy válságával, amely az egész országra kiterjedt és egységbe forrasztotta azt – a mai is sokakat sújt, mégis hasznot húz belőle egy-egy gazdasági terület (a kormányzati mentőcsomagok és a pénzügyi cégek államosítása rengeteg munkát adnak a jogászoknak, politológusoknak és az állami megrendelésekhez jutó vállalatoknak). Szerinte a mélyülő válság végérvényesen és gyökeresen megváltoztatja majd az Egyesült Államok gazdasági térképét. Vitatja azonban azokat a jóslatokat, amelyek szerint Amerika elveszíti a globális pénzügyi rendszerben betöltött nagyhatalmi pozícióját. A jelenlegi válság világszerte strukturális gondokat tárt fel, például Európa bankrendszere sem bizonyult szilárdabbnak az amerikainál, és megmutatkozott az is, mennyire függ Kína az Egyesült Államoktól. A külföldi tőke még mindig áramlik az országba, amely a bizonytalan időkben is biztos helynek számít. A recesszió azonban felgyorsíthatja az ország egy-egy régiójának, városának tündöklését vagy bukását. Épp ezért a mai átalakulást inkább az 1873-1896-os „hosszú válsághoz” lehet hasonlítani, ahogyan Scott Reynolds Nelson történész tette: az is a bankrendszer megingásával kezdődött, gyorsan átterjedt a gazdaság egészére, hogy aztán megnyissa az innováció és az ipari fejlődés korát.
A mai válság látszólag New Yorkot érintette legelőször és sújtotta leginkább: a világ pénzügyi központjában egy éven belül 17 000 pénzügyi szakember került az utcára, és a Wall Street már sosem lesz a régi. Mégsem mondhatjuk, hogy a világ más nagyvárosai átvették New York szerepét, hiszen a földrajzi súlypontok eltolódása általában jókora lemaradással követi a gazdasági erőviszonyok változását. A szükséges hálózat kialakulásához sok idő és jelentős, innovációt eredményező „szürkeállomány” kell. New York ma is nyitott a tehetségek előtt, sokukat vonzza – ezért maradhat a világ vezető pénzügyi központjai között. A válság valójában csak visszaszorította túlburjánzott pénzügyi szektorát, de a város továbbra is az ország legnagyobb „megarégiójának” a központja. Változatos és innovatív gazdaságnak ad otthont, amely főként a kreatív iparágak (a média, az ipar- és képzőművészet, a szórakoztatóipar) köré épül. Az újítás kulcsa a nagy „tehetségsűrűség” és a sokféleség – a válság éppenséggel kedvezhet is a városnak, mert lendületbe hozza kreatív gazdaságát.
A földrajzi helyzet ma is meghatározó: az emberek világszerte egyre inkább ilyen, több város és agglomerációjuk alkotta megarégiókba tömörülnek (erre példa a Boston-New York-Washington folyosó vagy Nagy-London, Nagy-Tokió, Amszterdam-Brüsszel-Antwerpen, a kínai Sanghaj-Peking vagy az indiai Bangalore-Mumbai terület). Ezekben a régiókban koncentrálódik a termelés nagy része, és központjuk mérete, változatossága, regionális szerepe révén jobban viseli a válságot más városoknál. Az Egyesült Államokban ezek közé tartozik az iparirányítás, pénzügy és jog területén vezető Chicago, a média és a szórakoztatóipar fellegvára, Los Angeles vagy a Latin-Amerika számára kiemelkedően fontos kereskedelmi-pénzügyi központ, Miami.
A megarégiók erősödésével párhuzamosan az is formálja Amerika és a világ gazdasági térképét, hogy mennyire tudják különböző városaik, területeik vonzani a legjobban képzett szakembereket: népességük földrajzi megoszlását a tehetség és az iskolázottság határozza meg (ilyen szempontból kiemelkedik például Seattle, San Francisco és Boston). Ennek a folyamatnak, a „tehetségtömörülésnek” a globalizáció is kedvez, mert a piac bővülésével egyre jövedelmezőbbé válik az innováció, így az innovatív helyek vonzereje rohamosan nő. A tehetséggyűjtő helyeket egyre gyorsabb „városi metabolizmus” jellemzi: a virágzó város életritmusa annál gyorsabb, minél nagyobbra nő, mert a növekedés megköveteli, hogy még hatékonyabb, innovatívabb és produktívabb legyen. A válság gyorsítja a gazdaságban zajló hosszabb távú változási folyamatokat. Amerika most egy ilyen átalakulási folyamat közepén tart, amelynek során a gazdaság súlypontja a gyártásról az „ötletvezérelt” kreatív iparágakra helyeződik át, és ez szintén a tehetségekben bővelkedő „gyorsvárosoknak” kedvez.
A válság furcsa módon a pénzügyi világhoz legkevésbé kötődő régiókat sújthatja leginkább: a „rozsdaövezet” (Rust Belt) hagyományosan gyártással foglalkozó városait és a „napfényes övezet” (Sun Belt) újabban, ingatlankereskedelemből meggazdagodott területeit. Az előbbiek vállalatai már jó ideje tömeges elbocsátásokra kényszerülnek, és míg a „materiális” szektorban (a gyár- és az építőiparban vagy a szállítmányozásban) dolgozók száma közel kétmillióval csökkent, addig az „immateriális” szektorban dolgozóké (a tudósok, mérnökök, gazdasági és más szakemberek alkotta kreatív osztályé) félmillióval növekedett. Detroitban tömegével veszítik el otthonukat azok, akik nem tudják törleszteni jelzáloghitelüket, iskolákat zárnak be, és a munkanélküliség 21 százalékos. A rozsdaövezet sok városában az a legnagyobb feladat, hogy a foglalkoztatottság és a népesség visszaesése ellenére megőrizzék a helyi szolgáltatások színvonalát akkor is, ha a jövedelmezőbb szakmát űzők (pénzügyi szakemberek, jogászok, tanácsadók) elvándorolnak a regionális központokba. Bár a középnyugati városok közül néhány (például Pittsburgh) igyekszik bevezetni a legkorszerűbb technológiákat, a régi iparterületek mindenképp veszítenek szerepükből. Mások azonban (Kentucky, Tennessee, Mississippi) hasznot húztak a rozsdaövezet nagy autógyárainak (GM, Chrysler) csődjéből, mert évekkel ezelőtt külföldi kocsikat gyártó üzemeket nyitottak.
Richard Florida ezt afféle lottónak látja, amelyben az nyer, aki tovább bírja a többieknél. Egyesek tönkremennek, ezért ellenfeleik és azok működési területei megerősödnek (az észak-karolinai Charlotte bankfúziók révén vált az ország második pénzügyi központjává). A többség mégis veszít, mint minden szerencsejátékban. A napfényes övezet városai az utóbbi időkben különböző adottságaiknak köszönhetően indultak virágzásnak, de a lakáslufi kipukkanása miatt az ingatlankereskedésből, féktelen építkezésből meggazdagodott Phoenix és Las Vegas sokat veszítettek a válsággal. Itt a fellendülés idején nem alakultak ki fenntartható iparágak vagy szolgáltatások, a fejlődést a lakásépítés biztosította, ahhoz pedig mindig újabb és újabb vevők kellettek – egész régiók vettek részt ebben a nagy pilótajátékban. A válság kezdete óta a phoenixi házak sokat veszítettek az értékükből, akárcsak a nyugdíjas korba lépők megtakarításai. A város csak akkor tud megbirkózni a válsággal, ha szövetségi támogatást kap.
A kapitalizmus minden fejlődési szakaszának megvannak a térbeli-földrajzi határai. A mai válság rámutat, hogy az egész gazdasági szerveződés és növekedés elérte ezeket a határokat, új fejezetéhez érkezett az amerikai gazdaság története. Az 1930-as években a kormányzat politikája révén az emberek hosszabb lejáratú jelzáloghitelhez juthattak, többen vehettek lakást. Az újabb nemzedékek azonban már túl sok terhet vállaltak, ezért a rendszer irányíthatatlanná vált. A válság bizonyította, amit már mindenki tudott: az amerikaiak erejükön felül költekeznek, és nem létező ingatlanvagyonra, külföldi tőkére alapozva sokkal többet fogyasztanak, mint amennyit megtermelnek. A második világháború utáni fejlődés során eltorzult a gazdasági szerkezet, ezért csak politikaváltással lehet elkerülni a még nagyobb bajt. A gyáripar háború utáni fellendülése elindította a „kertvárosiasodást” és a zöldmezős beruházásokat, a termelés kiszervezését az olcsóbb munkaerőt és jó úthálózatot kínáló területekre. Ma már azonban a gazdaság lényege nem dolgok készítése és szállítása, hanem ötletek kiagyalása és átadása. Az a hely életképes, ahol a leggyorsabb az ötletforgalom és a legtöbb a tehetség, vagyis a gazdaságot a kulcsfontosságú városi területek viszik előbbre.
A lakáslufi fémjelezte gazdasági rendszer idejétmúlt: eladhatatlan házakhoz kötött munkaereje nem tud helytállni a rugalmasságot és mobilitást követelő új korszakban. Eddig a lakáshoz jutás támogatása a jövőben is életképes, exportálható iparágaktól és termékektől (orvostechnológia, szoftverfejlesztés, alternatív energiaforrások) vonta el a pénzt, ezért a kormányzatnak nem a lakások megvásárlását, hanem bérlését kell ösztönöznie. A válság hatásait csakis átfogó strukturális változtatásokkal lehet tompítani: infrastruktúrafejlesztéssel, új otthonteremtési rendszer bevezetésével, a fogyasztási szokások átformálásával. Az Obama-adminisztráció meghirdetett programjában kiemelt szerepet kap az infrastruktúra fejlesztése. De tudomásul kell venni, hogy a különböző korszakok különböző helyeknek (iparágaknak és életmódoknak) kedveznek, ezen még mentőcsomagokkal sem lehet segíteni, mert az nem vezetne fenntartható fejlődéshez. Hagyni kell, hogy visszaessen a régi rend termékei és életmódja iránti kereslet, és kialakuljon egy, az új földrajzi viszonyoknak megfelelő új gazdaság. Ez azt jelenti, hogy sok és sokféle ember gyűlhet össze az innovatív megarégiókban és kreatív városokban, így az Egyesült Államok megőrizheti versenyképességét az innovációt és kreativitást kívánó tevékenységi területeken. Az ország korábban is bizonyította, hogy – a régit lebontva és az újat felépítve – előnyt tud kovácsolni a válságból. Richard Florida az alkalmazkodóképességet tartja az amerikaiak leglényegesebb tulajdonságának: válságos időkben sosem visszafelé, hanem előre néztek, és mindig talpra tudtak állni. Kérdés, hogy most is képesek-e erre.

http://www.theatlantic.com/doc/200903/meltdown-geography