A Nabucco jövője
Az Európai Uniónak végre sikerült tető alá hozni egy energetikai megállapodást Törökországgal – állapítja meg a New Yorkban működő Stratforelemzőközpont. Az aláírásra Prágában került sor május 8-án, a soros uniós csúcs alkalmával. A rendezők meghívására ott felsorakozott gyakorlatilag valamennyi, a Nabucco projektben érintett ország, így Azerbajdzsán, Grúzia, Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Törökország, továbbá Egyiptom és Irak is – vagyis azokat az államokat, melyek az energetikai szállítások „Déli Korridorját” alkotják.
A cél evidens, a megállapodás főként a Nabucco jövőjével kapcsolatban jelent némi előrelépést. Az elemzés emlékeztet rá: a terv elmúlt mintegy egy évtizede során Európában heves viták kísérték a megvalósítás ötletét, de az utóbbi időben Oroszország magatartása nagyjából egységesítette a szándékokat. Ugyanis mindenki számára nyilvánvalóvá vált: Moszkva saját politikai-nagyhatalmi céljaira akarja kihasználni azt, hogy monopóliuma van  az európai energiabeszállítás terén.
Hasonlóan pozitív a Nabucco szempontjából Törökország nemzetközi újjáéledése, illetve az a politikai törekvés, hogy a térségben megszilárdítsa befolyását. Ehhez a vezeték nem kis segítséget tudna nyújtani, megemelve Ankara politikai súlyát azáltal, hogy megkerülhetetlen tényező lehet a kontinens energiaellátásában.
Ám továbbra is maradtak még nem eléggé tisztázott körülmények, mind logisztikai, mind pedig anyagi vonatkozásban. Ez utóbbi tekintetében az utóbbi időben szintén történt előrelépés, Európa nem csak képes, hanem hajlandó is letenni az asztalra a vezeték megépítéséhez és az egyéb infrastrukturális beruházásokhoz szükséges jelentős összeget, ami 12,2 milliárd dollár. Azonban még nem született reális válasz arra a problémára, honnan is származik majd az a gázmennyiség, amit a vezetéknek a kontinensre kell majd juttatnia.
Mint ismeretes, az egyetlen valamirevaló megoldást Azerbajdzsán jelentené, továbbá a közép-ázsiai nagy gázkitermelő államok, és Irak meg Irán – de ez utóbbival szemben egyelőre még érvényben vannak a nemzetközi büntetőszankciók. Ez okból egyébként a prágai csúcsra sem hívták meg. Az Ankara és Brüsszel között szignált dokumentumban ugyanakkor sem az azeri, sem pedig a közép-ázsiai tényezők nem kaptak még szerepet, elsősorban azok bizonytalan, vonakodó álláspontja miatt.
A Stratformoszkvai forrásokból úgy értesült, hogy Azerbajdzsán mégis hajlana a megegyezésre, de ennek letárgyalásához egy külön uniós-azeri találkozót kért. Ennek okai elsősorban a térség politikai folyamataiban rejlenek, Bakuban ugyanis rendkívül feszült lett a helyzet arra a hírre, hogy Törökország és Örményország „történelmi kiegyezésre” készül. Az egyébként is teljes bizonytalanságot és átmeneti állapotot mutató térség számára e lépés ugyan előnyös lenne, de Azerbajdzsán számára az 1992-ben elvesztett Hegyi Karabah végleges elszakadását jelentené, hisz egymaga nem tud megküzdeni Örményországgal, a terület visszaszerzéséhez csak a hagyományos szövetséges, Törökország segítheti hozzá. Mindenképp számítani kell arra, hogy nemcsak török vonatkozásban, hanem az uniós tárgyalásokon is Baku mindenképp érvényesíteni akarná befolyását, hogy területi integritását helyreállíthassa.
Ami egyébként Ankarát illeti, Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök kormánya igyekszik nagyon taktikusan egyensúlyozni az unió, illetve Oroszország között. Sem egyik, sem másik irányba nem kívánja felgyorsítani a megegyezést. Már csak azért sem, mert számára a lebegtetett helyzet előnyösebb uniós integrációs céljainak elérése érdekében, mint a gyors megegyezés, mely után már ezzel nem lenne képes nyomást gyakorolni.
A prágai csúcson jelen lévő közép-ázsiai országok egyelőre elutasították, hogy a törökökhöz hasonlóan megállapodást írjanak alá az unióval. Bár több mint elégséges gáztartalékaik vannak, hogy ellássák Európát, mindazonáltal olyan pótlólagos vezetéktelepítésre lenne ehhez szükség, ami messze meghaladná a jelenlegi költségvetést. Szükség lenne a Kaspi-tenger alatt is lefektetni egy csőrendszert, ami a horribilis költségeken túl legalább öt évébe kerülne a kivitelezőnek. Az érintett államoknak tehát jó okuk van nem kockáztatni kapcsolataikat Moszkvával egy ennyire bizonytalan és sok elemében kevéssé realisztikus vállalkozás miatt.
A Nabucco projektbe Irán szerepe sem tűnik könnyen beilleszthetőnek. Mindenekelőtt a nemzetközi – főként Amerika által szorgalmazott – embargó feloldására lenne szükség ehhez. Ugyanakkor épp a több évtizedes elszigeteltség miatt le kellene cserélni a teljes kitermelői infrastruktúrát, modernizálni kellene az egész ipari technológiát, ami megint évekig tartana. A csatlakozó vezetékek kiépítése is sokba kerülne az iráni hegyvidék miatt.
Az iraki politikai helyzet sem biztat azzal, hogy az ország egyhamar Európa gázbeszállítóinak egyike lehet.
A Stratforkövetkeztetése: bár fontos lépés volt a megállapodás a törökökkel, a korábbi problémák maradéktalanul megmaradtak. Politikai rendezések egész sorára lesz szükség, s térségi széthulló társadalmak konszolidálására és technológiai-infrastrukturális fejélődésre. Mindeközben pedig Oroszország mindent el fog követni, hogy aláásson bármilyen, a Nabuccót segítő kezdeményezést.

http://www.stratfor.com/