Húsz évvel a Tienanmen téri vérengzés után

A Szovjetunióban és a kelet-európai országokban szinte egyik napról a másikra dőlt meg a szocialista párt egyeduralma, és kezdődött demokratikus átmenet. 1989-ben egy rövid ideig úgy tűnt, hogy Kínában is hasonló folyamatok indulhatak el. A Kínai Kommunista Párt azonban vérbe fojtotta a demokratikus átalakulásokat követelő diákok tüntetését. Mi történt azóta? Hol tartanak a demokratikus reformok? A Tienanmen téri vérengzés huszadik évfordulójának alkalmából Sharon LaFraniere, a The New York Times publicistája, és Tania Branigan, a The Guardian pekingi tudósítója keresi a választ a kérdésekre.
Április 30-án a Pekingi Egyetem vezetése 32 630 hallgatójának küldött SMS-üzenetet. „Vigyázz, hogy mit mondasz, és hogyan viselkedsz az ifjúság napján, mert a helyzet rendkívül bonyolult” – szólt a lapidáris figyelmeztetés. A dodonainak tűnő üzenetet mégis minden diák értette: az egyetem vezetői a Tienanmen téri tüntetések huszadik évfordulójának előestéjén azt nyomatékosították, hogy bármilyen demonstráción való részvétel elfogadhatatlan.
Sharon LaFraniere riportjából azonban kiderül, hogy az egyetem vezetésének félelmei alaptalanok voltak. A fiataloknak ugyanis eszében sem volt tüntetést szervezni a demokráciáért. „Ha valaki az utcára vonulna, azt bolondnak néznék az emberek. Mindenki tudja, hogy hol a határ. Az 1989-es eseményekről szabad ugyan gondolkodni, talán még beszélni is, de tilos minden, aminek társadalmi következményei lehetnek” – magyarázta az egyik diák, akinek az iskolában alaposan a fejébe vésték a Tienanmen téri vérengzés történelmi leckéjét.
Az amerikai publicista tapasztalata szerint annyira sikeres volt a kommunista párt propagandája, hogy még az egyetemisták is felelőtlennek tartják az 1989-ben a demokratikus reformokat követelő diákokat. Pedig többségük (névtelenséget kérve) bevallotta, hogy az internetről letöltötte és elolvasta a Tienanmen téri eseményekről készült nyugati beszámolókat.
LaFraniere szerint az egyetemisták hozzáállását egyebek között az magyarázza, hogy a mai fiatalok az elmúlt két évtized gazdasági szárnyalásának köszönhetően sokkal jobb körülmények között élnek, mint elődeik. Ezért kevesebb okuk van a kommunista párt ideológiájával és vezetésével szembeni elégedetlenségre. Húsz éve a fiatalok leginkább csak láncaikat veszíthették, ma viszont a karriert és a viszonylagos jólétet kockáztatja az, aki nyíltan bírálja a pártvezetést. A fiatalok a politikai szabadságjogok helyett inkább külföldi ösztöndíjat, majd jól fizető állást szeretnének. A politikai apátia mértékét jól mutatja, hogy még a People’s Daily, a Kínai Kommunista Párt lapja is hiányolta az idealizmust az egyetemekről.
Egyes elemzők viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy a békés és lojális közhangulat könnyen fordulhat, ha az elmúlt évtizedek gazdasági növekedése lassul, és visszaesik a viszonylagos jólét. LaFraniere szerint azonban még jelentős recesszió esetén sem vonulnának a fiatalok az utcára. A pártvezetés ugyanis felismerte, hogy a kilátások nélküli fiatalok jelentik a legnagyobb veszélyt a hatalomra. Ezért az elmúlt húsz évben a mindent elkövetett annak érdekében, hogy minél több tehetséges ifjút csábítson a pártba – a hatalmi gépezetbe integrált fiatalok aligha tüntetnek a kormány és a párt ellen. Míg 1989-ben csak a diákok egy százaléka volt párttag, ma már 9 százalék az arányuk. A pártba belépett diákok többsége pedig úgy véli, hogy a nyugati típusú demokrácia nem is való a kínaiaknak – a nép tanulatlan, ezért helyes, ha ők, a képzett párttagok irányítják az országot. A hivatalos ideológián már senki sem hisz, még azok sem, akik tanítják – a párttagság a karrierálmok, és nem a kommunista álom megvalósításához szükséges.
Tania Branigan, a The Guardianpekingi tudósítója némileg optimistábban látja a helyzetet. Elismeri, hogy a párt továbbra is rajta tartja a szemét mindenen, ahogyan ezt a közelmúltban a 
demokratikus átalakulást követelő petíciót fogalmazó értelmiségiek bebörtönzése és ellehetetlenítése is jelezte.
„Közhelyszámba menő nézet, hogy a kínai gazdasági reformok nem hozták el a demokratikus reformokat, és hogy az 1989-es diáktüntetések leverése óta teljesen megrekedt a demokratizálódási folyamat.” Az igazság ennél azonban bonyolultabb – véli Branigan. Igaz ugyan, hogy az emberek nem lázadnak a pártvezetés ellen, de ennek oka elsősorban az, hogy a párt lassú reformokat indított el. A kommunista vezetés lehetővé tette, hogy az egypártrendszeren belül érvényre juthasson valami a népakartból. Helyi szinten kísérleti jelleggel bevezette a korlátozottan demokratikus választásokat: néhány járás vezetőit már nem a központi pártvezetés nevezi ki, hanem a helyi párttagok választhatják. A fiatalítás, a tehetséges ifjak felkarolása és az idős pártvezetők kötelező nyugdíjazása ennek a folyamatnak a része: Branigan szerint a fiatalok egy jelentős hányada nem merő opportunizmusból és karrierizmusból csatlakozik a párthoz, hanem azért, mert szeretne demokratikus reformokat elindítani. Mivel a párt legitimitását kétségbe vonó kritikára nincs lehetőség, a reformok egyetlen lehetséges útja a párton keresztül vezet. „Kritizálni könnyű, de azzal nem érünk el semmit. A rendszert belülről lehet megváltoztatni” – nyilatkozta az egyik pragmatikus fiatal párttag. „Akit nem tudsz legyőzni, ahhoz jobb, ha csatlakozol” – mondta egy tapasztaltabb.
Fang Ning, a Tudományos Akadémia egyik politológusa tavaly a nyugati demokráciákat egy olyan étteremhez hasonlította, ahol a vendégek megválaszthatják a szakácsot, de nem szólhatnak bele, hogy az mit főz nekik. „A kínai demokrácia ezzel szemben olyan étteremre hasonlít majd, ahol a vendégek kedvükre válogathatnak az étlapról, de a szakácsot – a Kommunista Pártot – nem cserélhetik le.”
A jelek szerint a közvélemény hallgatólagosan elfoadta a vezetés által ajánlott kompromisszumokat. Branigan az Asian Barometer nemrégiben készült felmérését idézi, amelyből kiderül, hogy a kínaiak több mint fele híve a demokráciának. Talán ennél is meglepőbb, hogy a megkérdezettek átlagosan 7,22 pontra értékelték a kínai rendszer demokratikusságát: a többség úgy ítélte, hogy Kína demokratikusabb, mint Japán vagy Dél-Korea. Nem csoda hát, ha nem akarnak az utcán tüntetni még több demokráciát követelve.
Branigan is kitér rá, hogy a marxista ideológiát már a párt vezetői sem támogatják. Egyre több értelmiségi inkább a nyugati demokratikus szocializmus irányába fordul – a brit Új Baloldal, a német szociáldemokraták és a francia szocialisták programját tanulmányozzák: a szociális intézményrendszer megerősítése a reformerek számára is fontos. A negatív példa a Gorbacsov által meghirdetett gyors átalakulás: a kínai vezetés pontosan tudja, hogy nem szabad kapkodni. A reformokat csak lassan, lépésről lépésre lehet bevezetni.

http://www.nytimes.com/2009/05/22/world/asia/22tiananmen.html?_r=3&ref=todayspaper