A kurd–arab ellentét egy következő polgárháborút vetit előre
Július 18-án az észak-iraki kurd régióban új kőolaj-finomítót helyeztek üzembe, ami újabb bizonyítéka annak, hogy a térség az olajra támaszkodva akarja továbbfejleszteni az autonómiáját – figyelmeztet Andrew Lee Butters a Timemagazinban. Iraki Kurdisztánnak eddig nem volt finomítója, s habár az országrész hatalmas olajtengeren úszik, ezen a téren Irak egyéb részeitől, Törökországtól vagy Irántól függött. Szaddám Huszein nem hagyta, hogy a kurd kisebbség bármiféle ellenőrzést gyakoroljon az olajforrások felett, ezért nem építettek egyetlen finomítót sem a régióban, sőt az olajvezetékek is elkerülték a kurd területeket, a hadsereg pedig Kirkukból, a legjelentősebb északi olajmező központjából a kurd lakosság legnagyobb részét kitelepítette, helyükre pedig arabokat költöztetett.
Szaddám bukása után azonban az autonóm kurd regionális kormány (KRK) független olajipart hozott létre Észak-Irakban. Új mezőket tártak fel és külföldi olajtársaságokkal kötöttek szerződéseket. A kormányon belül azonban felmerült a gyanú, hogy a KRK valójában a függetlenség érdekében fekteti le a gazdasági infrastruktúrát. Kurd tisztviselők viszont azzal vádolják Bagdadot, hogy az arab többség a dolgokat a saját előnyére próbálja meg elrendezni (a nemzeti olajtörvény kudarca, népszavazási kezdeményezés Kirkukról). Az ellenséges viszonyról mindennél többet mond, hogy Maszúd Barzáni KRK-elnök és Núri al-Maliki iraki miniszterelnök több mint egy éve nem találkozott egymással. Magas rangú tisztviselők állítják, hogy az arab-kurd viszony Szaddám óta nem volt ennyire rossz. A szunnita-síita erőszak mellett a kurd-arab vita válik Irak legaggasztóbb problémájává.
Az amerikai invázió óta az észak-iraki kurdok a szuverenitás számos elemét élvezik. Van saját parlamentjük és kormányuk, 80 ezer fős haderejük (pesmergák), saját határőrségük, területükre a bagdadi ellenőrzés alatt álló biztonsági erők nem tehetik be a lábukat. Jóllehet a kurdok óriási többsége függetlenedni akar Iraktól, a vezetőik óvatosan politizálnak, tisztában vannak a kockázatokkal. Kicsiny területüket olyan szomszédok veszik körül (Törökország, Szíria, Irán), amelyek jelentős kurd kisebbséggel rendelkeznek, s ellenségesek az Irakból kiszakadó független kurd állam gondolatával szemben. Miközben Irak többi része elmerült az erőszakban és a szekták közötti polgárháborúban, addig a kurdok viszonylag békében hajtották végre gazdaságfejlesztési terveiket, építettek egy nemzetközi repülőteret, szállodákat, vízerőműveket, s kötöttek olajszerződéseket. Jelzésértékű, hogy júniusban a gyengélkedő iraki olajipar miatt Bagdad engedélyezte, hogy kurd olaj kerüljön exportra Törökországba (jelenleg csak állami cégeknek van joguk olajat exportálni).
A kurdok türelmetlenek. Az iraki alkotmány értelmében a központi kormánynak népszavazást kellene rendeznie a kurdok által lakott négy észak-iraki kormányzóságban, hogy Bagdad vagy a KRK fennhatósága alá kívánnak-e tartozni. Ez előtt azonban helyre kellene állítani a Szaddám „arabizációs” politikája által okozott károkat, az arabokat el, a kurdokat pedig vissza kellene költöztetni. A kormány már többször is elnapolta a népszavazást 2007 óta azzal az indokkal, hogy a referendum új polgárháborút eredményezne a kurdok és az arabok között. Most azonban, hogy a központi kormány stabilizálódott, a kurd vezetők szerint Bagdad csak az időt húzza, arra vár, hogy az iraki hadsereg megerősödjön, az amerikaiak kivonuljanak, majd klasszikus módon oldja meg a kérdést: tankokkal. Nemrég kurd képviselők regionális alkotmánytervezetet nyújtottak be, amely felveti a határok és az olajforrások problémáját. Iraki tisztviselők szerint az alkotmány egyenlő lenne a kurd függetlenségi nyilatkozattal, de az alaptörvényt mindenképpen népszavazásra viszik.
A belpolitika is a konfrontáció irányába mutat. Kurdisztánban új politikai erő emelkedik fel, a Változás, mely komoly kihívója lehet Barzáni Kurdisztáni Demokratikus Pártjának és Dzsalál Talabáni iraki köztársasági elnök Kurdisztáni Hazafias Uniójának. Az új párt hevesen támadja a kormány korrupcióját és nepotizmusát. A pártok egyaránt a Bagdaddal szembeni kemény hang révén próbálnak híveket szerezni. Az araboknál hasonló a helyzet. Ahogy Maliki megerősíti hatalmát, az emberek pedig egyre elégedetlenebbek a kormányzási stílusával, úgy törekszik a miniszterelnök a kurdellenességével a háta mögött szunnita-síita egységet kovácsolni. Akárcsak Szaddám idején.
Ugyancsak a kurd kérdéssel foglalkozik Dan Senor, az iraki kormány egykori tanácsadója a The Wall Street Journalban. (http://online.wsj.com/article/SB1000142405297020394690457430213412519568…) Emlékeztet arra, hogy az Obama elnök és Maliki kormányfő közötti tárgyalásokon is előkerült ez a probléma. Szaddám a 80-as évek végén több tömeggyilkosságot hajtott végre saját kurdjai ellen. Az 1991-i öbölháború és Bagdad 2003. áprilisi eleste között az iraki kurdok félautonóm régióban élhettek. 2003 óta viszont kiteljesedett az autonómiájuk, az összes kulturális intézményüket ők ellenőrzik. Kirkukban szilárdan megvetették a lábukat, ami szerintük természetes és igazságos volt, hiszen Szaddám brutális „arabizációja” előtt Kirkuk kurd többségű város volt. Az átmeneti iraki alkotmány a kurdok fennhatóságát csak a Szaddám-rezsim bukása előtti kurd ellenőrzés alá eső területeken ismerte el. A végleges alkotmány továbblépett és Kirkuk kérdését népszavazás elé utalta. Most, hogy a szunnita-síita ellentét enyhülőben van, a kérdés egyre inkább előtérbe kerül.
Obama hivatalba lépése óta két tényező juttatta forrpontra a kurd-arab feszültséget. Az első az olaj. Még mindig nincs központi szénhidrogéntörvény. Az alkotmány idevágó cikkelyét a KRK és Bagdad különféleképp értelmezi. A kérdés fontosságára csak egy adalék: amikor a Maliki-kormány a 2009-es költségvetést készítette elő, az olajár 150 dollár körül járt, manapság ennek kb. a fele. Érthető, hogy az áresés valóságos pánikot eredményezett Bagdadban. A kurdok számára viszont az olajjal nyomást lehet gyakorolni a központi kormányra a nagyobb autonómia érdekében. Nem véletlen, hogy éppen Maliki washingtoni látogatása idején jelentették be, hogy a kurdok külföldi olajtársaságokkal kötöttek szerződést.
A második tényező a politika. Július végén a kurdok új parlamentet választottak, s noha Barzáni pártja győzött, a hagyományos pártkeretek változóban vannak. A kurd választók egyre inkább a kormány szemére vetik a korrupciót, a vezetők népszerűsége csökken. A függetlenség kártyájának kijátszása ilyen körülmények között helyreállíthatja a kurd vezetők megtépázott népszerűségét. Januárban egész Irakban általános választások lesznek, ezért a feszültség szítása Maliki érdeke is lehet, mert az arabok körében ez ugyancsak szavazatokat jelenthet.
Az amerikaiak várható távozása sem a tárgyalásos megoldás felé hat, hiszen mindkét fél úgy látja, ha az Egyesült Államok kivonul, nem lesz képes nyomást gyakorolni a békés rendezés érdekében. Félő, hogy Irak újabb polgárháborúja kibontakozásának lehetünk tanúi.

http://www.time.com/time/world/article/0,8599,1911998,00.html?xid=rss-topstories