Látogatás David Irvingnél, a Holokauszt-tagadó történésznél

Hitler nem volt antiszemita, a Holokausztot sem írhatjuk a rovására – ezzel és a náci Németországról alkotott véleményével David Irving sok ellenséget szerzett magának. Johann Hari felkereste a semmit nem bánó apologétát, s interjúját a londoni Independentben tette közzé. A terjedelmes riportot  teljes terjedelemben közöljük.
„Maga Hitler jelölt ki az életrajzírójának” – mondja David Irving. A Führer, az ember, akit gyermekkora óta csodál – állítja – számított rá, sőt Hitler megjövendölte, hogy ő lesz az, aki majd tisztára mossa a nevét és végül feltárja az Igazságot, amelyet a világ eddig vonakodott elfogadni. Irving akkor fedezte fel ezt a próféciát, amikor Adolf Hitler életrajzát írta, de csak ma mer előhozakodni vele. – „A közepébe találtam, amikor felkutattam Hitler még élő orvosait – mondja -, és kiderítettem, hogy Erwin Giesing kezelte Hitlert az 1944-es bombamerénylet után.” Irving az 1970-es években Aachenben bukkant Giesing nyomára, és azt állítja, hogy amikor felhívta, az orvos kijelentette: „Már vártam.”
Egy 400 oldalas paksamétát kapott az orvostól, amint annak rendelőjébe ért. – Giesing azt mondta, hogy ez a naplója (amelyet a Hitlerrel töltött időben írt). „Ez az, amiért ide jött”, közölte az orvos. – Megkérdeztem tőle miért, miért én? Miért nem Jacobsonnak, Hilbergnek vagy más jeles történésznek adta? Giesing azt mondta, hogy a választ a 385. oldalon találom. – Irving gyorsan odalapoz. – 1944 augusztusa, Hitlert kezeli (felszúrja a dobhártyáját), és azt mondja: „Führerem, tudja, hogy ugyanez a középfül-betegség kínozta a császárt is?” Hitler válaszol: „Igen, de honnan tudja?” Giesing elmondta, hogy a Kaiser életrajzában olvasta, amelyet az angol J. D. Chamier írt. Erre Hitler megjegyezte: „Egy nap jön majd egy angol, aki megírja az én életrajzom. De nem lehet a mai angolok közül való. Ők nem tárgyilagosak. Csakis a következő angol nemzedékből jöhet valaki, aki jól ismeri az összes német archívumot.”
Irving megdicsőülve dől hátra. – Amikor felhívtam az orvost, és azt mondta, már várt, mintha a Megváltó érkezett volna meg. Bekövetkezett, amire évek óta számított. – Persze hogy utálja a többi történész, hisz ők nem feleltek meg. Egy pillanatig némán meredek rá. Tisztázzuk: valóban azt hiszi, hogy Hitler választotta a biográfusának? – Igen. Igen, és nem kell miatta szégyenkeznem. Hitler tudta. Ő maga mondta, hogy ötven évig nem írják meg róla az igazat.
Rájövök, hogy itt bizony nem korképről, hanem inkább kórképről van szó.
Hogy történhetett ez? Hogyan válhatott a háború sújtotta, nácik bombázta Essexben apátlanul maradt okos fiú az utolsó olyan emberré, akit Adolf Hitler elbűvöl? Hogyan juthatott az angol jobboldal valaha ünnepelt történésze odáig, hogy Ausztriában bebörtönözzék a nemzetiszocialista párt felélesztését tiltó törvények értelmében? Hogyan hiheti egy fogyatékos lány apja, hogy a nyomorékok elszánt gyilkosa az ő szellemi vezetője? Hogyan végződhetett ez az egész így, ezzel?
I. Öröklött nagyotmondás
David Irving nagy berkshire-i udvarháza ajtajához sántikál, és várakozva áll egy karácsonyfa mellett. Felkaptatok a kocsiúton azon tűnődve, hogyan engedheti meg magának ezt az, aki most jutott a tönk szélére. Szigorúan végigmér. A konyhájába baktatunk, közben magyarázza, miért mozog ilyen nehezen. – Ha négyszáz napot tölt börtönben, lekvár lesz az izmaiból. Naponta egyszer sétálhattunk egy ennél kisebb helyen – körbemutat a konyhában -, hetven ember, ahogy az óra jár. Az én koromban (70) nem tér vissza az izmokba az erő. Úgy szoktam felmászni az emeletre, mint egy csótány.
Nekilát kávét főzni, akadozik a csevegés. Azt mondja, két nappal a szabadulása után elesett a Swiss Cottage metróállomáson. – Odajött hozzám egy nő, és megkérdezte: „Mi történt magával?” Azt válaszoltam: „Hát, csak annyi, hogy most húztam le négyszáz napot a börtönben.” Erre sietve távozott. – Míg a víz felforr, körbekalauzol. Több hektár egybefüggő, lankás park, benne teniszpályák, szökőkutak. Egyedül lakik itt. Korábbi kedvese (ő az „ágyasának” nevezi), Bente Hogh szakított vele, amikor lecsukták, ezért most egyedül él. Tizenéves lányuk, Jessica néha meglátogatja. Miközben büszkén mutogatja kies kertjét, magyarázza, hogy régebben az év egyik felét Floridában töltötte, de „hajmeresztő”, hogy manapság mit művelnek a bevándorlókkal. Figyelmeztetően fölemeli az ujját: – Ha Floridába megy, ne vigyen nőt! Csapadékos állam, és az asszony folyton nyaggatja emiatt, mert biztos az is a maga hibája.
Letelepszünk a kertre néző nappaliban, a fotós kattogtatni kezd. Megjegyzi, hogy jól mutat Irving fehér kávéscsészéje a zöld háttérben, erre házigazdánk rávágja: – Még szép, hisz árja csésze.
A kandallópárkányról apja, John fényképe mered ránk. – Alig-alig volt velünk – mondja Irving. – A családban azt rebesgették, hogy hanyatt-homlok elmenekült, amikor megtudta, hogy anyám ikreket vár (engem és a fivérem). 1938-ban. Hébe-hóba többször is megpróbáltak kibékülni. Akkoriban nem volt szokás válni. Visszajött Walesből, ahol lakott, és úgy rémlik, három-négy napot töltött velünk, aztán megint megunta a kötöttséget és odébbállt. Emlékszem két-három napra, amikor boldogan mentem a brentwoodi iskolába, hogy csak úgy mellékesen elújságoljam: este elcsevegek apámmal. De aztán újra elment. Valamikor az 1950-es években visszajött nagyjából egy hétre. Megint próbálkozott, megint hiába.
Apját csak annak utolsó életévében, 1964-ben ismerte meg. John elmondta, hogy harcolt a jütlandi csatában, ezért Irving rávette a kiadóját, hogy szerződjön apjával egy könyv megírására, amely az évforduló alkalmából jelent volna meg. Anyja figyelmeztette, hogy hiába reménykedik, megint csalódnia kell: a könyv sosem készül el. Ezért Irving elment Walesbe az apjáért, és beköltöztette londoni lakásába. – Az asztalhoz ültettem, letettem elé egy régi magnót, és mondtam neki, hogy diktáljon, én majd legépelem. Együtt fejeztük be a könyvet.
Ma már gyanítja, hogy apja kiszínezte a valóságot. Azt mesélte, hogy harcolt a háborúban, a tengerészet Edinburgh cirkálóján szolgált, majd hadirokkantként leszerelték. Irving azonban kételkedik: – Idővel, mikor megismertem apám, szöget ütött a fejembe, hogy talán nem is volt igaz. A húgom rengeteget kutakodott, végül ezt mondta: „Tudod, David, sok minden, amit apu mesélt, nem egészen igaz.” Mindig volt valami története számunkra, ezeket mesterkélt, gunyoros walesi tájszólással mesélte. – Hozzáteszi: a tengerészek az efféle nagyokat mondó, tódító emberre mondják, hogy „fényezi magát” (swinging the lantern).
– Hasonlít az apjára, David? – Persze, mindenki azt mondja, hogy vannak közös vonásaink. Sőt, az első feleségem, Pilar nagyon jóban volt anyámmal, és egyszer azt mondta neki, hogy hajszálra olyan vagyok, mint apám. Tudom, mit művelt az öreg. – Ezt hogy érti? – Úgy fest, mindketten soviniszták vagyunk. Nekem is elég határozott véleményem van a nőkről. Nagyon hasznosak, de jó, ha tudják, hol a helyük. – Az apja is így vélte? – Az hétszentség. Amikor meghalt, kaptam a bátyjától egy hosszadalmas levelet, amelyikben elmondta mindennek apámat.
David magára maradt anyjával és testvéreivel egy essexi faluban, Ongarban. Anyjuk egyedül nevelte fel őket, a Radio Timesnak készített rajzokkal keresett pénzt. Megkérdezem, mit mondott nekik az anyjuk, miért nem tér haza az apjuk. – Sosem veszem komolyan, amit a nők mondanak az urukról. Hallottam, hogy nem átallotta bepanaszolni apámat az admiralitásnál, az nem tett jót a karrierjének. – Azért elismeri, hogy anyja „kifogástalanul nevelte” négy gyerekét, mind bejutottak a brentwoodi magániskolába. A háború mégis nyomot hagyott a gyermekkorán. Így emlékszik: – Durcás az ember, ha nincsenek játékai. Mi seprűnyéllel, fából készült dolgokkal játszottunk. John bátyámnak volt egy Hornby-vonata… csakis azért akartam fiúgyereket, hogy végül én is hozzájussak egy ilyen vonathoz.
Adolf Hitler itt jelenik meg először David Irving elbeszélésében.
II. Az az alak
– Azt mondogatták, „az az alak” tehet róla, hogy nincs játékom – mondja, közben kortyint árja csészéjéből. – Csak így nevezték: „az az alak” (That Man). Tele voltak az újságok masírozó nácikkal: Mr. Hitler repedezett csizmában, kefebajusszal, meg a sánta Dr. Göbbels és a vén, pohos Göring az érdemérmeivel. Én meg elgondolkodtam: miattuk nincsenek játékaim? – Felhorkan. – Nagyon korán megjött az eszem. Ha a szüleim mondtak valamit, bólogattam, „igen, anyu”, de közben az motoszkált a fejemben, hogy a fele sem igaz. Nézzük csak: ha valóban ilyen nevetséges figurák ezek a németek, mégis hogy tehetik ezt velünk?
Ikertestvére, Nicky felidézi, hogy egy náci légitámadás után a hatéves David a lerombolt házak felé rohant és azt kiáltozta: Heil Hitler! Irving a fejét rázva dünnyögi: – Nem, nem úgy volt. – Azt mondja, hogy rajongása csak néhány évvel később kezdődött, amikor iskolába küldték. Hozzájutott Hitler Asztali beszélgetések (Monologe im Führerhauptquartier) kötetéhez, éjjelenként azt bújta, egyszerre mindig csak néhány oldalt, hogy minél tovább tartson. – Nem tudom, ismeri-e a könyvet, de ebben egyes szám első személyben írják le, mit mondott Hitler az ebédlő- vagy vacsoraasztalnál 1941 és 1944 között – magyarázza. – Lenyűgöző olvasni a gondolatait. Sok mindenben igaza volt. – Például? – A nők! Fura az észjárásuk. Látszólag hasonlítanak hozzánk, ugyanúgy beszélnek, mégis kicsit olyanok, mint a hangyák. Jól megértik egymást, pedig valami olyan nyelven közlekednek, amit mi nem is hallunk. De maradjunk ennyiben, nem akarok újabb ellenségeket szerezni, van már belőlük elég.
Mi lehetett nagyobb tabu az ötvenes évek Nagy-Britanniájában annál, hogy pótapjának Adolf Hitlert tekintette, azt az embert, aki ellen az egész ország összefogott? Ez volt a legtökéletesebb, legbotrányosabb módja annak, hogy elutasítsa az egész környezetét. – Örökké összevertek az iskolában. Módszeresen, szadista módon. A testnevelő tanár volt az osztályfőnökünk, persze dagadtak az izmai. Volt egy esernyőtartó, abba különböző vastagságú bambuszpálcákat tett meg egy párnát, arra vágott először próbaképp – utánozza a püfölés hangját -, aztán rám szólt, hogy kövessem. – Szertartásosan – teszem hozzá. – Pontosan, szadista játék volt. A világért ki nem hagytam volna.
Tizenévesen tanulmányi díjat nyert. Választhatott egy könyvet, amelyet az akkori miniszterelnök-helyettes, Rab Butler adott volna át az iskola éves ünnepségén. Irving a Mein Kampfot kérte. – A helyi újságokkal megegyeztem, kapják lencsevégre, amint a miniszterelnök-helyettes átnyújtja a Mein Kampfot David Irving brentwoodi tanulónak – mondja derűsen. – Ott pózoltam a könyvvel a kezemben, hogy jó fotót tudjanak készíteni, aztán leültem. Lepillantottam a kötetre, de bizony nem a Mein Kampfot szorongattam, hanem egy német-orosz műszaki szótárt. Vissza is adtam.
Brentwoodból a londoni Imperial College-ba ment, hogy természettudományi tanulmányokat folytasson, de szerinte egy „kommunista” professzor útját állta, ezért kimaradt. Németország felé vette az útját. – Az egész Ruhr-vidéken én voltam az egyetlen külföldi munkás. – Az acélműben dolgozott, amikor először hallotta az embereket egy másik taburól sugdolózni. – Drezda nevét akkoriban ki sem merték ejteni angolul – meséli. De a németek elpanaszolták neki, hogy a szövetségesek gyújtóbombákkal porig égették a városukat, amelynek alig volt katonai szerepe és jóformán csak civilek lakták. – Az egész városmagot lezárták, míg elhamvasztották a holttesteket, több tízezret a főtéren – mondja Irving a fejét csóválva.
Így aztán megírta az első történelmi tárgyú könyvét, a Drezda bombázásáról szóló alapos kutatási beszámolóját. Hirtelen ígéretes, világszerte elismert történész lett. De megmaradt a történetírói konszenzus határain belül: a könyvben elítéli a náci atrocitásokat. Amikor emlékeztetem erre, Irving azt mondja, hogy ezeket a részeket a tudta nélkül tették a könyvbe. – A kiadómnak, William Kimbernek szívügye volt a drezdai légitámadás, ezért nem szólt nekem, úgy illesztett be bizonyos sorokat. Érti? – Hajtogatja, hogy csak évekkel később tudta meg. Hitetlenkedve kérdem: valóban nem látta, mi történik? – Nem. – De miért tette volna Kimber? – Politikai korrektségből. Hiába csodálkozik, ez van. Meglepődne, ha megtudná, milyen sok kézen megy át egy könyv, mielőtt megjelenik: jogászok, kiadóvezetők, de még a szerkesztők nőrokonai is vizslatják. – Na igen, megint a nők.
Amikor Drezda történetét a németek szemszögéből írta meg, hirtelen újabb ajtó nyílt előtte – ez már Hitler szelleméhez vezetett.
III. A bűvös kör
Hitler hallgatásba burkolózó, megszégyenült emberei (titkára, személyi testőre és orvosa) szétszóródtak Németországban. Irving szerint nem maradt más, csak „a nehéz sorban tengődő, halálra rémült emberek szűk köre”. Ha meghalt valamelyikük, összegyűltek a sírjánál. Sosem beszéltek másokkal. Irving volt az első kívülálló, akinek sikerült bejutnia ebbe a „bűvös körbe”. Otto Günschének (Hitler segédtisztjének, aki végül elégette a Führer holttestét) tetszett a Drezdáról szóló könyve. Néhány találkozót követően bemutatta Irvinget a többieknek.
– Mind kiváló emberek voltak – mondja. – Ez nyűgözött le már az első naptól: olyan embereket ismerhettem meg, akik katonai akadémiára, egyetemre jártak, művelt, felső középosztálybeli férfiakkal, akik jó tulajdonságaik és képességeik révén kerültek a kiválasztottak közé. Magánbeszélgetéseink során mindannyian lelkes csodálattal beszéltek a Vezérről. Ezen eltöprengtem: mintha két Hitler élne az emlékezetünkben – az, akiről Hollywood és a Madison Avenue beszél, és egy másik, akinek ezek az emberek dolgoztak.
Ők egy olyan Hitlerről beszéltek, aki szerette a gyerekeket és az állatokat. Irving hosszan idéz egy történetet arról, hogyan vette észre Hitler egyszer, hogy két gyorsíró fázik, és azonnal hozatott nekik hősugárzót.
Felvetem, hogy minden diktátornak van a híveiből álló, lojális köre, de mintha meg se hallaná, többször kitér a kérdés elől. Végül válaszul azzal érvel, hogy a diktátorokat gyakran rosszul ítélik meg. Például Idi Amin esetében sem járt el tisztességesen a sajtó. Irving azt mondja, van egy érme, amely az ugandai diktátoré volt, azt szereti titokban, a ruhája alatt viselni, amikor előadást tart. Ellene vetem, hogy Amin a felelős az Uganda ázsiai származású lakói elleni etnikai tisztogatásért. Irving vállat von: – Nem ez az első alkalom, hogy elüldöznek embereket egy országból.
Hitler körébe kerülve Irving elkezdett kidolgozni egy körmönfont elméletet arról, hogy a „Vezér” végső soron ártatlan volt. Mivel Irving tárgyalásán tömérdek cáfolhatatlan bizonyítékot sorakoztattak fel arra, hogy a holokauszt megtörtént, ma már ő sem tagadja (mégiscsak előfordult „párszor”, hogy embereket gázkamrába küldtek), de váltig ragaszkodik ahhoz, hogy Hitlernek fogalma sem volt arról, mi folyik. Az egészet az elvetemült Joseph Göbbels és beosztottai vezényelték. Szándékosan etitkolták Hitler elől, mert „nála jobb barátja nem akadt a zsidóknak a Harmadik Birodalomban”.
Eva Braun „behálózta”, míg Göring zsidóellenesnek állította be, pedig 1938-ban Hitler már „csöppet sem volt antiszemita”. Ezt komolyan gondolja? – Ha megnézi a pályafutását, akár részleteiben, akár egészében, akkor láthatja, hogy épp Hitler volt az, aki a zsidókat védte – folytatja. – De a Himmler- és Bormann-félék folyton rászedték. – Sorolni kezdem, milyen sokszor támadt Hitler a zsidókra, hogy eltörölje őket a föld színéről, de Irving elintézi azzal, hogy a Führer olyankor csak „alakoskodott”. Persze csak úgy bizonygathatja, hogy Hitler nem tudott semmiről, ha meghamisítja a történeti dokumentumokat: megváltoztatja a szavakat, és szándékosan figyelmen kívül hagy minden ellene szóló bizonyítékot, aminek Irving számtalanszor tanújelét adta a tárgyalásán. Inkább az érdekel, azt szeretném kihúzni belőle, miért akarja ezt hinni mindenáron.
– Mit tenne, ha ma betoppanna magához a megtört, agg Adolf Hitler? – Bekapcsolnám a magnómat. – És ha már mindent kiszedett belőle, akkor feljelentené? – Az attól függ, mit mondana arról, hogy mit tett, de nagyon szigorú mértékkel mérnék. Ott volt például Hermann Göring, a szeretetreméltó, szórakoztató mókamester, de kétség sem férhet ahhoz, hogy megérdemelte a kötelet. Gyilkosságokat követett el, és ez az én szememben azt jelenti, hogy lógnia kell. – Vagyis úgy véli, elképzelhető, hogy Hitler nem ölt meg senkit? – Úgy érti, a saját kezével? – Nem, nem saját kezűleg. – Mellékvágányra tereli a beszélgetést, hosszú fejtegetésbe kezd arról, hogy bezzeg Winston Churchill gyilkolt puszta kézzel. Vissza kell rángatnom Hitlerhez. – Jó, persze, névleg, alkotmányos szempontból felelős, de inkább az az érdekes, hogy felismerjük: újra meg újra átejtették. Átejtette Eva Braun, és még sokan mások…
Anyja kitagadta a Hitler-imádata miatt, amikor utoljára találkoztak. Látni akarta Irving újszülött lányát, Josephine-t, és ott ült ölében a gyermekkel, amikor a fia megpróbált felolvasni neki az egyik könyvéből. Az asszony elborzadva kérdezte: „Miféle kígyót melengettem a keblemen?” Irving így emlékszik: – Nem érdekelte, ezért nekitámadtam: „Csak az unokáddal akarsz játszani, nem figyelsz rám, sosem érdekelt, mit csinálok, ugye?!” Persze az ember később megbánja, hogy ilyesmi kiszaladt a száján. – De nem bír magával, csak hozzáteszi: – Száz év múlva Hitler sokkal kedvezőbb ítéletre számíthat. Nem úgy az alárendeltjei.
IV. Az ellenség
A faluban, ahol David Irving felnőtt, nem voltak zsidók, és akkoriban úgy hitte, az iskolában sincsenek. – De hadd mondjak el egy szörnyű kis anekdotát! – mondja előre hajolva. – A Lipstadt-tárgyalás után azonnal Floridába repültem, hogy békén hagyjanak. A gépen odaballag hozzám egy férfi, és megkérdezi: „Maga David Irving, ugye?” Azt felelem, téved, de csak nem tágít és kijelenti, hogy tudja, miért tagadom. Dehogy tudja, mondom én. Igen ám, csakhogy amikor megérkezünk Floridába, a férfi rám förmed: „Tudom, ki vagy! Egy iskolába jártunk, és megkeserítetted az életem, meg egy másik zsidóét is. Brentwoodban együtt tanultunk, és ordítva csúfoltál, mocskos kis bibsinek neveztél minket!”
Irving kissé zavarodottan meséli ezt a történetet. Igyekezett megnyugtatni a férfit, hogy az ő iskolájában nem voltak zsidók, bizonyára rosszul emlékszik. De aztán megdöbbent, amikor a repülőgépet elhagyva az utasellenőrzésnél meghallotta a férfi nevét. (Azt állítja, hogy a repülőgép személyzete így nyugtatgatta: „Ezek a zsidók! Mind azt bizonygatják, mennyit szenvedtek!”) Érdeklődött hajdani iskolájánál, és felkutatott minden részletet. – Egy vagy két évvel alsóbb osztályba járhatott. Hm, nem tudom, mennyire ismeri ezeket az elitiskolákat, de az idősebbek soha de soha nem elegyednek szóba az alsósokkal, még akkor sem, ha csak egy-két év választja el őket. Mintha a kisebbek nem is léteznének, lenézik őket. Semmiképp nem beszélhettem vele.
Ez a történet Irving számára éppenséggel azt bizonyítja, hogy a zsidók elvetemültek. Előhozakodik a szokásos rasszista érvekkel: a 20. századi háborúk „javát” a zsidók szervezték, akik lenézik a „gójokat”. Ki volt az első zsidó, akit megismert? Mike Gorb, akivel az egyetemen találkozott. – Kensingtonban ő volt a lakótársam, ez az igazán remek fickó. – Gorb elérhetetlen, hegymászóbalesetben halt meg. – Aztán ott volt John Blok, afféle mentorom az egyetemen… Jacqueline Gross az alkalmazottam volt, szintén nagyszerű, bűbájos teremtés, és imádott nálunk dolgozni. Ez 1982-83 táján lehetett. – Hajtogatja, hogy ezek a zsidók derék emberek voltak. Furcsa, hogy amikor néhány éve egy előadásán egy zsidó férfi megkérdezte, jól érti-e, hogy Irving szerint a zsidók csakis maguknak köszönhetik Auschwitzot, akkor így felelt: „Rövid válaszom: igen.”
Hogyan érhette el Mike és John meg Jacqueline, hogy elgázosítsák? Fészkelődik a székén. – Tudom, nem kedvelnek, azt is tudom, miért nem, és azt is, mit tehetnék, hogy tüstént megkedveljenek. Ha jól tudom, a zsidók az elmúlt háromezer évben sosem tették fel maguknak a kérdést, miért nem kedvelik őket. – De zsidók rengeteget írtak arról, mi lehet az antiszemitizmus oka. Egy kicsit visszakozik. – Nem ismerem a zsidó irodalmat, mert nem olvasom. De előálltak-e valaha tárgyilagos és valamirevaló következtetéssel? – vágja ki magát. – Ez egyszerűen tömeghisztéria, olyasmi, mint a boszorkányüldözés: örökké őrjöngve keresik a bűnbakot. – Talán igaza van, legalábbis remélem, de akkor miért történt meg a holokauszt, miért nézték a németek tétlenül? – kérdezi ravaszul. Mivel nem válaszolok rögtön, felkiált: – Most megfogtam!
Úgy véli, hogy a történelem során minden üldözött csoport csakis magának köszönhette, ami vele történt? Addig mesterkedtek a „boszorkányok”, amíg csak-csak megölették magukat? – Közvetve igen, hiszen nem hoztak létre olyan társadalmat, amelyikben ez nem történhetett, nem történt volna meg. – Sorolom neki a történelem üldözött csoportjait, és végül azért akad néhány, amelyeket a „tömeghisztéria” áldozatának tart. Nem lehet, hogy az antiszemitizmus is tömeghisztéria? – Nem.
Úgy véli, a zsidók felelősek a tulajdon üldöztetésükért, mert „nem tartják kordában az övéiket”, és elkezdi fejtegetni, hogy ilyen például a pilótajátékos Bernie Madoff. Irving szerint a zsidók hagyják, hogy megússza – még akkor is, ha közülük hihetetlenül kevesen tudtak Madoff üzelmeiről. Úgy érti, hogy ha netán antiszemiták végeztek volna zsidó történészkollégájával vagy lakótársával, akkor azt ők is csak maguknak köszönhették volna, mert nem fékezték meg a Madoff-féléket? – Igen, a mindenkori Madoffokat.
Úgy látszik, nem sokáig tudja egyénileg szemlélni a zsidókat. Mike, John és Jacqueline arca hamar belevész a Zsidók csakis Irving elméjében létező óriási, alaktalan tömegébe, amely furcsa módon többnyire épp azokkal a jellemzőkkel bír, amelyeket bírálói Irvingnek tulajdonítanak: hatásvadász, sosem elégszik meg semmivel és magának keresi a bajt.
Irving mégis azt bizonygatja, hogy ő (akárcsak Hitler) ezt csakis azért mondja, mert a zsidók javát akarja. – Nagy barátjuk vagyok… nekik akarok jót, azért beszélek így. Igyekszem megakadályozni, hogy mindaz újra megtörténjen Amerikában vagy bárhol másutt, ahová zsidók menekülnek. Nem ismerik fel, hogy talán igenis a tulajdon balsorsuk értelmi szerzői (elégedett, hogy ezt ilyen szépen mondta). Persze nyakas népség, sosem adnának igazat nekem. Valahányszor meghal egy gazdag zsidó, az újságok halálozási rovatában mindig dicshimnuszokat zengenek a jeles filantrópról. A történelemkönyvekbe mégsem jeles emberbarátként vonul majd be, hanem zsidóként, persze hogy a nem zsidók ilyenkor rögtön erre gondolnak: „Honnan szerezte ez azt a sok pénzt? Tőlünk.” Van hát okuk utálni a zsidókat. Ilyen az ember természete.
Úgy számítja, hogy harminc éven belül bekövetkezhet egy újabb holokauszt, mert rájövünk, hogy átvertek minket. Ja, és ha a zsidók szerencsések, akad majd egy újabb David Irving vagy Adolf Hitler is, aki megvédi őket.
V. Josephine
A szoba sarkában egy doboz, abban pedig egy olyan teremtés hamvai, akit Hitler megöletett volna. Irving legidősebb lánya, Josephine nyugszik itt. Olyan ez, mint valami moralizáló viktoriánus tanmese: a Hitler-rajongót egy súlyosan fogyatékos leánygyermekkel verte meg a sors. Szeretném kifaggatni, hogyan rendezte el magában ezt az éles ellentmondást.
– 1981-ben skizofrén lett, ez nagyon megviselt minket – mondja, és máskor magabiztos hangja is elcsuklik. Az iskolában már korábban kezdődtek a bajok, de Irving ezeket a kamaszodás szokásos velejáróinak tekintette egészen addig, míg egy nap Josephine kisétált egy vizsgáról és meg sem állt hazáig. Azt mondta apjának: „Jaj, hát megjelent előttem az ördög.” Irving elmereng. – Ha ilyet hall az ember a lánya szájából, elkezd az egész félelmetessé válni. Nem tudja felfogni, mi történik. – Egy Harley Street-i orvos megállapította, hogy a lány latens paranoid skizofréniában szenved. – Ez gyógyíthatatlan. Lehet kezelni, de azzal inkább csak embertársainkat nyugtatjuk meg – mondja Irving. – A nejem három hónapra eltűnt. Nem tudta megemészteni, otthagyott, hogy egyedül viseljem a gondját a gyerekeknek. Nem hibáztatom ezért, szörnyű csapás volt, és sokáig tartott, amíg beletörődtünk.
Felidézi, hogy a diagnosztizálás évfordulóján Josephine-nel sétáltak, és emlékeztette a lányát, hogy épp egy éve tudták meg, mi baja. – Rám nézett azokkal a kék szemeivel és azt monda: „Jaj, apu, sokkal több éve vagyok ám beteg!” Próbálja elképzelni, hogy ezt hallja a legidősebb lányától… A következő 18 év során elmondhatatlanul sokat szenvedett, egyre inkább elhatalmasodott rajta a kór. Hangokat hallott, amelyeknek nem lehet ellenállni. Ugyanaz hang, amely azt súgja, hogy ne álljunk a peron szélére, amikor gyorsvonat zakatol át az állomáson, a skizofrént épp az ellenkezőjére késztetheti.
1996-ban Josephine úgy próbált véget vetni az életének, hogy levetette magát egy épület tetejéről, amitől Irving szavaival „ízig-vérig nyomorék” lett: eltört a gerince, és amputálták mindkét lábát. Titokban feleségül ment egy szintén súlyosan fogyatékos férfihoz, akinek „szörnyen kevés volt a sütnivalója”, de három év múlva újra öngyilkosságot kísérelt meg – ezúttal sikerült neki. Irving felidézi, hogy a kórházban azt mondták: „Nagyon el akarta dobni az életét a lánya, ha ilyen állapotban kimászott egy ablakon, az ötödik emeletről.” A fia már felnőtt, és Afganisztánban harcol.
Irving azt állítja, hogy megváltoztatta, amit ekkor átélt. – Úgy érzem, most már sokkal emberségesebb vagyok a fogyatékosokkal… Ha manapság elhalad mellettem egy Down-kóros gyerek, egy mozgáskorlátozott vagy más, szembetűnően fogyatékos valaki a kerekes székében, akkor odamegyek hozzá és mosolyogva köszöntöm, mert rájöttem, hogy ők is emberek.
– De azt ugye tudja – igyekszem a lehető legfinomabban fogalmazni -, hogy Hitler megölette volna Josephine-t? – Igen, megölette az egyik unokatestvérét is, ez is meghökkentő dolog. – Hirtelen eltér a tárgytól, egy rádióműsorról kezd beszélni, amelybe egyszer meghívták, ezért ismét vissza kell terelnem Hitlerhez. Már-már átérzem a lelki tusáját, amikor félig-meddig kénytelen elismerni, hogy Hitler valami rosszat tett. – Talán furcsán hangzik, amit mondok, de Hitlernek biztos jó oka volt rá.
Kijelenti, hogy Hitler először akkor adta áldását az eutanáziára, amikor egy gyermek valamiképp iszonyatosan összeroncsolódott, és az orvosok a szülőkkel együtt véget akartak vetni a szenvedéseinek. – Ilyen megfontolásból tehették, aztán (Karl) Brandt (Hitler orvosa) odament a Führerhez, és elmondta neki, hogy ez nem egyedi eset, sok-sok ilyen van még, de megtették az első lépést. Ez jogi alapot teremtett az olyan emberek életének kioltására, akikről már lemondtak az orvosok, és akiknek a köre egyre szélesedett. Amikor kitört a háború, az emberek úgy érezték, olyanoknak kell adni a kórházi ágyakat, akik igazán rászorulnak, így fokozatosan tovább nőtt a kör.
Végül sóhajtva elismeri: – A náci Németországban Josephine sem kerülhette volna el a sorsát. – De aztán gyorsan hozzáteszi (egy rá nem jellemző, értelmetlenségbe fulladó mondatban): – No persze ma már gyógyszerrel is lehet kezelni a skizofréniát, ezért nem vagyok biztos benne, hogy Hitler megölette volna a lányom, mert mondjuk végül is akkor már alkalmazhattak volna gyógyszereket, amelyekkel akár… – Itt megáll összeszedni a gondolatait.
– A nácik mindig a lehető legtapintatosabban intézték az ilyesmit – folytatja. – A szülőknek valami olyasmit mondtak, hogy elvitte a gyereket a tüdőgyulladás. Jó szándékkal tettek rosszat. – Hol itt a jó szándék? – Nem közölték a szülőkkel. – De hiszen a gyerek tudta, hogy végeznek vele, és a szülők ugyanúgy elsiratták. – Nem is tudom, ingoványos terep ez, a „mi lett volna, ha” világa, puszta feltevés. – De aligha a valóságtól elrugaszkodott: több tízezer magához hasonló hús-vér emberrel megtörtént. – Erre nem tud mit felelni.
Szóval tényleg azt hiszi, hogy a lányához mindenben hasonlító emberek megölése olyan tett volt, amelyet „a lehető legtapintatosabban” követtek el? – Hadd idézzem azt a tévés urat… hogy is hívják? Mindig keresztbe tette a lábát, és szakálla volt. – Kenny Everett? – Igen, az ő kacifántos mondatát idézném. A nácik ezt tették, de mégsem tették, mert csak titokban tették, így a szülők csak később döbbentek rá, mi történt valójában. – És ettől kevésbé borzalmas? – Bezárkózik: – Ez az egész csak találgatás, nem akarok belebonyolódni.
A hamvakra pillant, aztán maga elé mered, és most először az interjú során elakad a szava.
VI. Nem lehet elhallgattatni
1989-ben Franz Vranitzky osztrák kancellár nyilvánosan bejelentette: „Ha Irving még egyszer ide merészkedik, tüstént lakat alá kerül.” A történész előadásai az ország törvényeibe ütköztek, amelyek tiltják a náci bűncselekmények tagadását és a náci mozgalom újjászervezését, ami akár húszéves börtönbüntetéssel is sújtható. 2006-ban Irving mégis úgy döntött, hogy visszatér Ausztriába, bár tudta, hogy letartóztatási parancs van érvényben ellene. – Mindenáron szembe akart szállni velük? – Rázza a fejét. – Nem, de felkészültem rá… Nem hagyhatom, hogy örökre elhallgattassanak. Egy nap mindenképp visszamegyek Németországba. Folytatnom kell az ottani kutatást, de kitiltottak. Akkor sem hagyom, hogy elnémítsanak vagy gátolják a kutatásom.
Vádat emeltek ellene, és az elmarasztaló ítéletért az esküdtszék nyolc tagját okolja: mind az „a bugyuta, tenyeres-talpas, középkorú bécsi Hausfrau típus, akinek nem ajánlatos az útjába kerülni”. De ahhoz ragaszkodik, hogy a börtön csodás volt. – Igazán élveztem – mondja a mellét düllesztve. Szerinte ez kell az írónak, ha minden zavaró körülményt ki akar rekeszteni az életéből. Helyeslően idézi Evelyn Waugh-t: „Aki járt már angol magániskolában, mindig viszonylag kellemesen fogja érezni magát a börtönben.”
De igaz ez? Ez volt az első alkalom, amikor kénytelen-kelletlen feketékkel került közelebbi kapcsolatba: azzal az embercsoporttal, amelyet alsóbbrendűnek tart. Azt mondja, hogy Amerikában volt „egy szépen rétegzett rendszer, amelynek legfelső szintjén a fehérek, majd a színesek, legalul pedig a feketék és a rabszolgamunka helyezkedtek el”, de aztán a zsidók elhatározták, hogy felforgatják az alávaló polgárjogi mozgalommal. A börtönben mégis összebarátkozott egy „ifjú feketével”, Momóval, és még sok közéjük tartozóval. – Persze voltak afrikaiak, Nigériából származók is a börtönben. Ha jól sejtem, ezért is rasszizmussal vádolnak majd, de én bizony úgy gondolom, hogy a nigériaiak, a feketék többnyire bűnözők. Általában beszéltem a nyelvüket, a franciát vagy spanyolt, mindegy volt, ezért odajöttek hozzám.
A börtönben töltött időszakról szóló új könyvében (Banged Up – Sittre vágtak) leír egy különös balesetet, amikor „véletlenül” tisztítószert ivott, mert állítólag limonádénak nézte. – Megpróbálta megölni magát? – Szentisten, dehogy! – hahotázik erőltetetten. – Nem, sosem lennék öngyilkos. Az öngyilkosságra születni kell, akárcsak az alkoholizmusra. Ha SS-tisztnek készülne, ami persze nem valószínű – nevetgél -, akkor kitöltetnének magával egy űrlapot, rákérdeznének, hogy volt-e öngyilkos vagy alkoholista a családjában, és ha volt, azért fekete pont járna. – Aztán vázol egy szövevényes forgatókönyvet arról, hogyan lehet összetéveszteni a tisztítószert a limonádéval.
Amikor már indulni készülök, betéved a szobába Irving lánya, Paloma, aki Madridból látogatott ide. Idegesen kérdezi a fotósunkat: – Jól viselkedett apám? – Irving még egyszer körbevezet a házban, büszkén mutatva, hogy még fel tudja vonszolni magát a lépcsőn. 2003-ban fizetésképtelennek minősítették, mégis hogyan engedhet meg magának egy ilyen pompás házat? – Nem igazán akarok pénzről beszélni, legyen elég annyi, hogy van jövedelmem. – Úgy hallottam, egy szaúdi herceg támogatja. – Ja persze, azzal is próbálkoztam – mondja. Azt állítja, hogy 2003-ban Szalmán Fahd herceg – a szaúdi király fia, akkoriban belügyminiszter – 800 000 fontot ígért neki, de hirtelen szívroham végzett vele. – Azt mondanám, hogy a jövedelmem 80 százaléka az Egyesült Államokból származik… Nem kevés élvezet megmutatni, hogy hiába próbálnak az ellenségeim mindenáron összezúzni, amíg a szívem bírja, fel se veszem az egészet. Átvészelem ezt is.
VII. A rosszcsont
Állunk a karácsonyfa mellett, a nyitott ajtón át befúj a hideg szél, és én azon töprengek, hogy hisz-e David Irving abban, amit mond. Valóban úgy véli, hogy maga Adolf Hitler szentelte fel a védelmezőjének, amikor ő még csak az első lépéseit tanulta Essexben? Ikertestvére, Nicky mondta: „Sosem tudtam elhinni igazán, legbelül, hogy David ezeket a nevetséges nézeteket vallja. Lehet, hogy most is azt teszi, amit gyermekkorunkban: bármit, amivel felhívhatja magára a figyelmet. Ez már-már beteges.” Irving korábbi élettársa, Bente egyetért: „Sosem éreztem igazán, hogy hisz ebben az egészben. Ma sincs ez másképp. Élvezi, ha bosszanthat másokat. Mindennél jobban vágyik a figyelemre, mindig is vágyott.” Talán csak „fényezi magát”, ahogyan az apja tette?
Irving nevet, amikor ezt felvetem. – Rosszcsont vagyok, az bizony – mondja. – Már az iskolában is az voltam. Szeretek minden oldalt úgy megírni, hogy legyen benne valami turpisság, és valahányszor lapoz az olvasó, azon törje a fejét, miről is van szó. – Hunyorít a jeges fuvallattól. Egy pillanatra úgy tűnik, megint ott van a brentwoodi iskolában, a Mein Kampf egy példányát kéri jutalmul, és éppen arra gondol, hogy mindez – a sok gyűlölködés, a sok kemény munka, hogy rehabilitálja a 20. század legirtózatosabb, népirtó gyilkosát – csupán jó kis móka.
A holokauszttagadók mítoszait igazságügyi szakértők bizonyítékokkal cáfolták, lásd http://remember.org/History.root.rev.html