Szektás, etnikai és rasszista alapú gyűlölet fenyegeti az iszlám egységet

 

Rendkívül érdekes interjút készített Joanne J. Myers Ali A. Allavival a The Crisis of Islamic Civilization (Az iszlám civilizáció válsága) címmel nemrég megjelent könyve kapcsán. A beszélgetés a Carnegie Council for Ethics in International Affairshonlapján olvasható. Allavi korábban védelmi és pénzügyminiszter is volt Irakban, az ország megszállásáról írt könyve 2007-ben nagy visszhangot váltott ki. Az új könyv fő mondanivalója az, hogy nem a muszlimok és nem muszlimok közötti ellentét, hanem az iszlámon belüli szektás, etnikai és rasszista alapú gyűlölet fenyegeti az iszlám egység ideálját. Mindez növekvő közömbösséghez vezet a hit etikai és spirituális alapjával szemben.
Allavi arra keresi a választ, hogy az iszlámnak a modern világgal szembeni látszólagos összeegyeztethetetlensége a vallás lényegéből fakad-e, avagy egyéb tényezőknek köszönhető. Három alapkérdéssel indít: (1) beszélhetünk-e egységes iszlám civilizációról vagy az iszlám már visszavonhatatlanul kulturális, nemzeti és etnikai egységekre szakadt szét? (2) Életképes-e még az iszlám civilizáció vagy visszafordíthatatlanul elveszett? (3) Milyen körülmények között lehetne az iszlám kivételességét helyreállítani és a modern világ felé fordítani?
Az interjú elején Allavi elmondja, hogy az 1950-es években az iszlám világban az iszlámnak szinte egyáltalán nem volt politikai szerepe, az államok saját magukat nemzeti vagy etnikai jelzőkkel, kifejezésekkel azonosították. A vallás a mindennapi életben is egyre kisebb szerephez jutott. Dzsihádról senki sem beszélt, az arabok sorsáról és az antiimperializmusról annál többen. A vallásgyakorlat természetesen eleven volt, de az elsősorban nem a nyilvánosság előtt zajlott. A modernség mindenhová eljutott, a városokban mozik, éttermek, szórakozóhelyek nyíltak, ahol alkoholt is fogyasztottak, és ahova nők is jártak. A modernizáló társadalmi csoportok marginalizálták, sőt elutasították az iszlámot, amelyet a szekularizáció is fenyegetett.
Maga Allavi az 50-es évek végén Angliában tanult, majd tanulmányait az Egyesült Államokban folytatta. A „modern világban” is megmaradt muszlimnak, de magától értetődőnek tartotta, hogy a jövő a nyugati világ modernizmusáé. Részt vett a 60-as évek nagyszabású amerikai diákmozgalmaiban, de az iszlámra mint politika- és társadalomformáló tényezőre csak az 1970-es években figyelt fel. Egyre több muszlim fiatal próbálta meg megtalálni a belső egyensúlyát a különböző ellenkultúrák túlzásai közepette. Lényeges esemény volt az 1976-os londoni Iszlám Világfesztivál, mely a Nyugat számára az iszlám civilizáció egységességének képét közvetítette. A fiatal Allavira nagy hatást gyakorolt egy Londonban élő pakisztáni származású, mélyen vallásos imám, aki bevezette őt a hit misztikus dimenzióiba, de feltárta előtte annak politikai és társadalmi megnyilvánulásait is.
Az 1979-es iráni iszlám forradalom aztán mindent a feje tetejére állított, az iszlám társadalmi és politikai forradalomként szinte berobbant a világ színpadára reményt, ill. félelmet keltve emberek millióiban. Párhuzamos forradalom zajlott a szunnita iszlámban is a Szovjetunió afganisztáni inváziója nyomán: megjelent a militáns iszlámizmus. Hirtelen vitázni kezdtek az iszlám társadalmi és politikai szerepéről. Allávi ekkoriban jutott arra a következtetésre, hogy az iszlám belső, lelki világa és a külső, politikai és társadalmi világa közötti egység bomlásnak indult. Az egyensúly a politikai „aréna” felé tolódott el, az iszlám spirituális vagy etikai aspektusaira egyre kevesebb figyelem terelődött.
Mindez az elmúlt 30 év muszlimok közötti konfliktusaiban és háborúiban érhető tetten a leginkább. Az iszlámon belüli megosztottság az erőszak hihetetlen hulláma nyomán egyértelművé vált (iraki-iráni háború, afganisztáni belharcok stb.). A Szaddám Huszein utáni Irak azonban az iszlám belső viszályának tetőpontját képviselte. Az iszlámisták gyilkos erőszakja jogi ellenlépéseket eredményezett, ami értelemszerűen az ártatlanokat is sújtotta. A síita ellenterror válogatás nélkül szedte áldozatait. Százezrek haltak meg, milliók menekültek el a káosz elől Irakban, mindezt pedig olyan cselekedetek miatt, amelyek mögött állítólag iszlám indítékok húzódtak meg. Az iszlámisták úgy váltogatják ideológiájukat, mint más a ruháját, ahogy a széljárás megkívánja. Az iszlám etikai standardjai eltűnnek, a politikában az egyéni haszonszerzés kerül előtérbe, ami a korrupció szintjét növeli. Ennek a folyamatnak a mozgatórugóit próbálta Allavi a könyvében felrajzolni.
Az iszlám civilizáció elfogadja az isteni szerepet a saját felépítésében, s ha ez az elem hiányzik, az iszlám nem képes integritása sérülése nélkül a modernség dinamizmusa felé fordulni. A globalizáció mély nyomokat hagyott a muszlimok gondolkodásában, de ettől függetlenül a civilizáció belső, hitbéli, eszmei részének kell kihatnia a külső, intézményi, jogi, kormányzati és kulturális aspektusaira. Ez az, ami sok esetben nem érvényesül, az iszlám világa fokozatosan „deszakralizálódik”, ami azonnali hatást gyakorol a muszlimok gondolkodására, hitére, magatartására. Az iszlám egység helyreállításának a lehetősége azonban nemcsak ettől függ. Kétségtelen, hogy az iszlám vallásként fenn fog maradni, de egyáltalán nem biztos, hogy ez az iszlám civilizációról is elmondható, hiszen annak belső alapjai megrendültek, az iszlám külső és a belső aspektusai közötti híd pedig erősen kileng.
Allavi meg van győződve arról, hogy a politikai szélsőségek reakciók a változó világra. Egyfajta túlélési stratégiák. A politikai iszlám tálib formája a külvilágban soha nem maradhatna fenn, de ha úgy érzik, támadják őket, akkor persze igen. Allavi szerint a legjobb, ha nem veszünk a tálibokról tudomást. A történet egyik „fázisáról” van szó. Az se jó, ha a vallás kizárólag magánüggyé válik, mert úgy elveszik az iszlám külső aspektusa, s ezzel maga a civilizáció is. Az egyensúlyt kell megtalálni.
A szunnita-síita ellentéttel kapcsolatban Allavi több aspektusra is felhívja a figyelmet. Az első, hogy a szunniták óriási többségben vannak (85%), a síiták földrajzilag jól körülhatárolható területen élnek. A második, hogy erre a megosztottságra nem lehet úgy tekinteni, mint a katolikus-protestáns ellentétre, hiszen ez utóbbi sokkal több áldozatot követelt a reformáció idején. A síiták és a szunniták között a modern időkig nagyon-nagyon ritkán törtek ki fegyveres konfliktusok. A radikális szunnita iszlám politikai ideológiája ezt is megváltoztatta, s az utolsó 20 évben erősödött fel a konfrontáció. Amíg a vahhábita iszlámizmus meghatározó marad, mely hitetlennek bélyegzi a síitákat, addig az ellentétek is megmaradnak.
A reformáció lehetőségét és szükségességét az iszlámban Allavi elutasítja, mert itt nincs olyan egyházi hierarchia, amely ellen az egyénnek fel kellene lázadnia, hogy közvetlenül fordulhasson Istenhez. Európában a reformáció elvezetett a jogokhoz, a felvilágosodáshoz, a szekularizált politikai rendszerekhez. Ilyen lineáris vonal az iszlámban nem igazán alkalmazható. Az iszlám reformmozgalmai (vahhábiták, 19. századi reformerek) nem vezettek el a humanista liberális demokráciához. Sokkal inkább a szélsőségek lenyesegetése, a szektás alapú vallásértelmezés felszámolása a lehetséges út. Az iszlámot a hagyományos iskolák kikötőjében kell lehorgonyozni, nem pedig állandóan az újraértelmezésével próbálkozni.
A délkelet-ázsiai iszlámmal és az ottani szélsőségesekkel kapcsolatban Allavi kifejtette, hogy ott található az iszlám demográfiai súlypontja. Igaz, hogy a Közel-Keleten történtek éreztetik a befolyásukat Délkelet-Ázsiában, de az arab világon kívül az iszlám új interpretációi sorra jelennek meg. India és Indonézia muszlimjai – ilyen-olyan – demokráciákban élnek, ahogy a törökök, európaiak, amerikaiak is. Ez lehetőséget ad politikai életük megszervezésére.
Pakisztánról Allavinak az a véleménye, hogy az atomfegyverek ellenőrzése politikai és stratégiai döntés. A Szvat-völgyben osztályharc folyik a földbirtokosok és a földnélküliek között, a lakosság pedig egyáltalán nem tart a tálibok ottani térnyerésétől, hiszen nem említhetők egy lapon a hadsereggel és a biztonsági erőkkel. A veszély inkább abban rejlik, hogy a feudális Pakisztánban az osztályharc más területekre is átterjed. Meg abban, hogy az állam rosszul működik, a feladatait nem látja el. Ezek az égető feladatok, a tálibok nem jelentenek igazi fenyegetést.
Az európai muszlimok szerepéről nyilatkozva Allavi elmondja, hogy defenzívában vannak, nemigen tudnak hatást gyakorolni az iszlám világ egészére. Amíg marginális elemek maradnak az európai társadalmakban, ez nem is fog változni. Olyan problémákkal szembesülnek, amelyekkel az iszlám világban nem (politikai jogok, nemek helyzete, munkahelyek, mindennapi szokások). Meg kell találniuk a saját helyüket, ez nagyon fontos. Az iszlámról való lemondás ugyanis az identitásuk elvesztését fogja jelenteni. Allavi rámutat, hogy a muszlimoknak a nyugati világban nem sikerült tömegesen megtéríteniük az embereket, pedig a hódítások során ez korábban nem így volt (Andalúzia, India, Malajzia, Afrika stb.). Az európai muszlimok bevándorlók vagy bevándorlók gyermekei, akik általában rossz társadalmi körülmények között élnek. Amerikában más a helyzet, ott a muszlimok gyerekei jó nevelést kapnak, integrálódnak, vagyoni helyzetük kiegyensúlyozott: Amerika sokkal könnyebben fogad be csoportokat, mint Európa, amely etnikailag a nemzetállamokra épít (az Egyesült Királyság kivételével). Az európai iszlám több irányba mehet el: gettósodás, marginalizálódás, kizárás lehet az egyik út, a befogadó társadalom erkölcseinek, értékeinek teljes elfogadása a másik és a saját identitás korlátozott megtartása a harmadik, ami elfogadható a többség számára. A legvalószínűbb a második verzió, az iszlám magánüggyé válása, ami – mivel külső jegyekkel nem párosul – az identitás feladását jelenti. Sok függ az adott országtól.
Az iszlám, a kereszténység és a zsidó vallás kapcsolatáról Allavi úgy nyilatkozik, hogy annak elsősorban a kölcsönös tiszteleten kell alapulnia. Ennek az iszlámban óriási hagyományai vannak. Specifikus etnikai vagy vallási öldöklések a modern időkig nem voltak. Alkalmazkodásra, kiegyezésre van szükség, de úgy, hogy elfogadom, a másik ember különbözőségét, amit tiszteletben tartok.

http://www.cceia.org/resources/transcripts/0157.html