A világ legbefolyásosabb bankháza

Michael Moore szeptember 11-én mutatta be legújabb leleplező filmpublicisztikáját, amelynek címe:  A kapitalizmus, egy szerelmi történet. A vetítés után egy néző Barack Obama elnökről tett fel kérdést a rendezőnek. Moore emlékeztetett arra, hogy a maga részéről aktívan támogatta a demokrata jelöltet, és most, hogy megválasztottak, főleg az aggasztja, milyen befolyást gyakorolhat a Goldman Sachs az új kormányzatra, pontosabban arra is. Ezzel indítja a már-már a hatalom kulisszák mögötti manipulátorának tekintett bankház szerepére vonatkozó írását Sylvain Cypel, a párizsi Le Monde elemzője.

A filmes és sok más amerikai szemében a „GS” maga az ördög. Ezt magabiztos fellépése, lobbizásának kifinomultsága (a legnagyobb lobbiirodát működteti Washingtonban), a világ első üzleti bankjának tulajdonított politikai befolyás magyarázza. A kormányzatok egymást váltják,  a GS marad. Neve szinte egymaga megtestesíti az amerikai üzleti köröket. „Olyasvalamit jelent, mint amit Európában hosszú időn át a Rothschildok képviseltek” – jegyezte meg a New York-i egyetem által működtetett Business School rektora, Thomas Cooley.
 „A cég” ma is elismerést és irigységet vált ki – sok esetben pedig utálatot. A bank nem csupán rendkívül jövedelmező, de méltatói és bírálói egyaránt elismerik, hogy „vállalati kultúrája” hatalmas előnyöket biztosít számára. Mindez egyre inkább a GS feltételezett politikai kapcsolataira összpontosul. Innen a mondás: „GS as Government Sachs” (GS mint Sachs-kormány).
A Wall Street Journal egyik júliusi írásában mindezt már „imázsproblémának” minősítette. 2007-ben a Goldman Sachs 30 ezer alkalmazottja világszerte 22 200 milliárd dollárt kezelt. Elnök-vezérigazgatója a pénzügyi történelemben ismert legmagasabb éves fizetést húzta: 74 millió dollár, ebből 41 millió stock-option részvények formájában. A bank 2008-ban, a válság évében csak egyetlen negyedévben könyvelt el veszteséget, ezt követően pedig fennállásának legnagyobb nettó profitját érte el: 5,3 milliárd dollárt. Részvényének árfolyama a 2008 novemberi mélyponthoz képest több mint háromszorosára nőtt!
A Vanity Fair listáján, amely a „a világ száz legbefolyásosabb személyiségét” sorolja fel, Lloyd Blankfein, a GS elnök-vezérigazgatója 2008-ban a 20. helyen volt – 2009-ben az elsőn. A folyóirat magyarázata: „Nehéz olyan pénzintézetet találni, amely olyan jól jött ki a válságból, mint a Goldman Sachs.”
Az „imázsprobléma” éppen ezzel függ össze: sokan teszik fel a kérdést, vajon kivételezett bánásmódot élvez-e a kormányzat részéről? Egy európai bank amerikai fiókjának elnöke megjegyezte, hogy amennyiben a Lehman Brotherst ugyanúgy megmentette volna a csődtől az állam, mint azt a Bear Stearns esetében tette hat hónappal korábban, „az amerikai kongresszus sohasem szavazta volna meg a pénzügyi szféra megsegítésére szolgáló 700 milliárd dollárt”.  A Goldman érdeke (a közvetlen konkurens Lehman megszűnése) e hipotézis szerint egybeesett volna az állam érdekével (olyan sokkot teremteni, amelynek hatására elnyerheti a kongresszus támogatását a pénzügyi szektor feltőkésítéséhez). A Le Mondeáltal meg nem nevezett bankár erre azt felelte, hogy „a Lehman halála meg volt írva, hogy a Merrill Lynchet megmenthessék s a Morgan Stanley és a Goldman Sachs talpon maradhassanak” . Sylvain Cypel, a francia lap cikkének szerzője hasonló véleményeket hallott a Wall Street más bankáraitól is – ám William Cohan, egy volt bankember, aki könyvet ír a GS-ről, retorikusnak tekinti magát a kérdést: „Goldman nem kerülhetett a Lehman helyzetébe, mert akkor nem lett volna Goldman”.
Vitathatatlan viszont a GS volt bankárainak jelenléte a hatalom közelében az elmúlt másfél évtized során, Bill Clinton elnöksége óta. Robert Rubin, aki 26 évet húzott le a bankháznál, annak elnöki posztjáról került a pénzügyminiszteri székbe, ahol Alan Greenspannal, a központi bank szerepét betöltő FED elnökével együtt nagy szerepe volt a kockázatos pénzügyi termékek tömeges deregulációjában. George W. Bush idején ugyancsak a GS elnök-vezérigazgatója, Henry „Hank” Paulson lett pénzügyminiszter, előzőleg pedig Stephen Friedman, aki 28 évet töltött a Goldmannál és annak 2. számú vezetője volt, Bush vezető gazdasági tanácsadója volt, majd 2008-ban a pénzügyi piacokat felügyelő szerv, a New York-i Federal Reserve igazgatótanácsának elnöke lett. Így közvetlen szerepet játszott a válsággal kapcsolatos állami szerepvállalásban. Az igazgatótanács operatív elnöke pedig akkor Timothy Geithner volt, aki ma Obama pénzügyminisztere.   
Ezeket és más személyi kapcsolatokat a Rolling Stonemagazin egyik összeállítása sorolta fel egyik legutóbbi cikkében, amelyet olyan publikációk is átvettek, amelyek nem hívei az összeesküvés-elméleteknek (amelyek a GS-t egyfajta okkult hatalomnak tüntetik fel).
Gretchen Morgenson, a The New York Timesegyik vezető újságírója feltárta, hogy miután  Lehman Brothers bankot sorsára hagyta, Paulson pénzügyminiszter egyetlen hét alatt 24 alkalommal hívta telefonon Lloyd Blankfeint, a GS főnökét. Amire Lucas Van Praag, a Goldman kommunikációs igazgatója így válaszolt: „Ki mást hívhatott volna? A JP Morganon és rajtunk kívül akkor minden bank szénája nagyon rosszul állt!”.
Hogy a „GS-kapcsolat” az Obama-kormányzat idején is megmarad? Nagy szerencse, mondják a GS-nél, hiszen Blankfein mindig is inkább a demokratákkal rokonszenvezett. Thomas Cooley szerint pedig „Obama megválasztása semmiféle változást nem jelent.”
A 2008 évi elnökválasztási kampányban a Goldman vezetői 981 ezer dollárral támogatták Obamát, ez négyszer annyi, mint amennyit a republikánusoknak juttattak. Szokott szimatával a GS igen hamar megjósolta Obama győzelmét, mondogatják Washingtonban. Cooley szerint Robert Rubin sokat tett azért, hogy Lawrence Summers, aki a Clinton-kormányzatban az ő helyettese volt, a most Gazdasági Tanács vezetője legyen. Timothy Geithner pénzügyminiszter ugyan nem egy „Goldman boy”, viszont az ő helyére a New York-i FED-ben egy korábbi  GS-vezető került, amiként az új pénzügyminiszter kabinetfőnöke is egy GS-lobbista lett – annak ellenére, hogy korábban Obama azt ígérte, hogy drasztikusan csökkenteni fogja a lobbisták washingtoni befolyását. Azaz a GS-re még „a változás elnökének” szemében sem érvényesek a többiekre vonatkozó szabályok. 2008 szeptemberében a Center for Responsive Politics nevű kutatócsoport kimutatta, hogy az előző évben a Goldman Sachs 29,6 millió dollárt fordított különböző politikai támogatásokra és 43 millió dollárt költött arra, hogy a kongresszusban érdekeiért lobbizzon.
Lloyd Blankfein elhárítja azt a felfogást, hogy bankja és az amerikai adminisztráció csúcsai között rendkívül közeli kapcsolat áll fenn, amely kölcsönösen előnyös – de különösen a GS számára az. „Régebben ez erénynek számított, most bűnné válik” – hangzott a kommentárja. Ezzel arra a hagyományra utalt, hogy a cég bankárai úgy ötvenéves kortól, amikor már figyelemre méltó vagyont gyűjtöttek (ami magától értetődik, különben nem maradhattak volna a GS-nél), „visszaadják a társadalomnak, amit tőle kaptak”. Egyesek jótékonyság formájában teszik ezt, mások hagyják magukat elcsábítani a magas közjogi pozíciókba. „Lehet-e valami erényesebb annál, mint lemondani a rendkívül zsíros jövedelemről és állami szolgálatot vállalni?”
„Franciaországban – mondta a már idézett európai bankár – az elitegyetemek diplomásai előbb állami szolgálatot vállalnak, és csak ezután hasznosítják a magánszektorban az így szerzett kapcsolatokat. Amerikában fordítva történik. De a politika és a vállalati szféra mindenképpen egyre jobban összefonódik.” A Le Monde szerint azonban a Goldman Sachs esetében ez az összefonódás sokkal markánsabb.
Ezzel kapcsolatban a francia lap a szeptember 14. és 21. közötti események történetét idézi fel. Ekkor egyes hírek szerint a GS számára a legfontosabb az AIG biztosító megmentése volt, mert állítólag 20 milliárd dolláros kintlévősége volt a biztosítónál – ez utóbbit azonban cáfolta a Goldman szóvivője. Az AIG 200 milliárd dolláros mentőcsomagjának egy része átláthatatlan maradt, és maró kommentárok fogadták, hogy az AIG már az első 85 milliárd dolláros állami mentőpénzből kifizetett egy 13 milliárd dolláros tartozást a GS-nek. Enélkül egy, a Le Monde által idézett, de meg nem nevezett nagybankár szerint „a Goldman ugyanúgy elsüllyedt volna, mint a többi bank.”
Antoine Bernheim, a Dome Capital nevű kockázati alap főnöke a maga részéről egyszerűen úgy fogalmazott, hogy amikor nagy a tét, az számít, kinek van vonala a hatalomhoz. „A Goldman egy telefonhívásnyira volt az elnöktől, pontosabban a pénzügyminiszterétől, akinek Bush teljhatalmat adott.”  Sokak szerint ez Obama idején is így van, bár a Wall Street-en most a közvélekedés a JP Morgan Chase-t tekinti a feljövő bankháznak.
Lucas Van Praag szerint az új adminisztráció másképpen működik, mint az előző, „jóval kevesebb az érintkezés, mint korábban.”. Arra a vádra, hogy a pénzemberek nem látták előre a válságot, kérdéssel felel: „És a politikusok? Ők még kevésbé látták!”. Az SG szóvivője szerint abszurd dolog a bankárok bonuszaira koncentrálni, téves az a feltételezés, hogy ezek a prémiumok ösztönöznek a mértéktelen kockázatvállalásra.” A GS szóvivője elismerte: a válság megmutatta, hogy piaci önszabályozás nem létezik, szerinte inkább a kockázatkezelés rendszerét kell megjavítani.  „De ha azok, akik szabályozni fogják, teljesen ki akarják küszöbölni a kockázatot (a piac működéséből), semmi sem lesz lehetséges” – mondta a Morgan Sachs szóvivője, még a pittsburgi G20 csúcs előtt.
A Le Monde szerint a csúcs döntéseinek elemzése már jelzi majd, megőrzi-e korábbi súlyát Wahingtonban a Goldman Sachs.

http://www.lemonde.fr/la-crise-financiere/article/2009/09/24/goldman-sachs-la-maison-blanche-sous-influence_1244668_1101386_1.html