Egy német fogoly vallomásai 1945/47-ből
(Máriabesnyő–Gödöllő, 2010, Attraktor)
A Gyógyulás a fogságból vagy Fogságból szár­mazó üdvösség magyar kiadása hat esszészerű írást, egy költeményt, három nürnbergi kihall­gatási jegyzőkönyvet valamint egy rövid tanul­mányt tartalmaz a huszadik század talán legje­lentősebb jogelméleti gondolkodójától. Schmitt 1945 szeptemberében került amerikai fennha­tóságú civil fogolytáborba és 1946 októberéig tartották fogva Wannsee-ben. 1947 márciusa és májusa között vizsgálati fogságba zárták Nürn­bergben. Az itt közölt írások – legnagyobbrészt – ilyen körülmények között születtek.
Ma, sajnos, bárki majdnem bárkinek adomá­nyozhatja a „legjelentősebb” jelzőt, ami részletes és érvényes indoklás nélkül természetesen sem­mit nem jelent. Most csupán arra van módunk, hogy két, ám nem jelentéktelen nézőpontot említsünk a tekintetben, miért tartjuk a szer­zőt „a huszadik század talán legjelentősebb jog­elméleti gondolkodójának” – aki mellesleg jog­történész, gyakorlati köz- és alkotmányjogász valamint a jog- és politikatudomány tanára volt. Carl Schmitt esetében e modern diszciplínák kap­csolatban maradtak a lényegre irányuló és ugyan­akkor alapvető fontosságú bölcseleti kérdésekkel. Nála a jogi problémák – akár történetiek, akár aktuálisak – szinte mindig szoros kapcsolatban állnak az emberi bölcselet végső kérdéseivel. Jó példa erre mindjárt a jelen kiskötet első fejezete, amely a saját lényegünkre irányuló „Ki vagyok?” kérdést veti fel a maga rövid keretei között, vagy a hatodik fejezetet képező, ugyancsak esszésze­rű írás, amely Max Stirner individuális egyet­lenség-egyedüliség gondolatát vonja – meglehe­tősen komplex módon – a szerzőt foglalkoztató problémák körébe.
Meg kell vallanunk, a második és a harmadik fejezet első olvasásra nem nyerte el a tetszésün­ket: burkoltan, áttételesen, igényes intellektuális nívón, de politikailag magyarázkodó írásoknak tűntek. Majd eljutottunk a negyedik és az ötö­dik fejezetig, amelyek egyenesen Schmitt benső világába nyújtanak bepillantást. Őt igazán fog­lalkoztató témák világába, melyekről soha, így most sem ír primitíven erőteljes módon, harsá­nyul, kerülve – például – az ellentétes feltevé­sek által keletkező problémákat. Schmitt gon­dolkodás- és írásmódja nemcsak mély, hanem szép is, megfelel az őt legesleginkább foglalkoz­tató „Titoknak”, ahogy maga szerette hívni: „az arkánumnak”. Nála a témaválasztások mellett a gondolatváltások, a gondolati ugrások is szim­bolikus tartalmakkal bírnak. Nincs szó semmi­féle szándékos ködösítésről, titokzatoskodásról vagy ravaszkodásról, egyszerűen ilyen az őt fog­lalkoztató témák természete, és hasonló gondo­latvezetést tart azokhoz méltónak. Ami kimon­dottan írásmódját illeti, Schmitt a Deutscher Geist azon képviselői közé tartozik, akik a racio­nalizmusnál és a precizitásnál fontosabbnak tartot­ták a szimbólumokban és irodalmiságban jelentke­ző ihletettséget erősen gondolati témák esetében is. Akik nemcsak németek, hanem latin műveltsé­gűek, „déliek” is voltak. A negyedik, az ötödik és a hatodik fejezet Hölderlint, Novalist és Jüngert juttatta eszünkbe, valamint azokat a filozofikus szerzőket, akik az együttes gondolatiság és líra­iság révén szintén – habár másként – egyszerre németek és többek, mint németek: Schellinget, Leopold Zieglert, Rudolf Pannwitzot, Othmar Spannt, Walter Heinrichet. Ama katolikus Carl Schmitt más-más szempontból közeli szellemi rokonait, aki az ötödik, címadó esszé­ben – szinte csak úgy mellesleg és futólag – az európai közjog hatalmas történetét is áttekinti, elképesztő lényeglátással, mégis népszerűsítő és leegyszerűsítő törekvések nélkül.

H. R. – Magyar Hüperión II. évfolyam, 2. szám