Szenteste előtt
“… S ez a nagy tény, hogy Isten ember lett s hogy Krisztusban kinyilatkoztatta magát, hogy értelmén fölragyogtatta az evangéliumot s szíve szeretetében az Isten üdvözítő kegyelmét: ez a nagy tény a világ fordulója s a boldogulásnak jegyében álló világtörténelemnek szerencsés kiindulása.
Ki hinné hogy dacára ennek a mindent ígérő kiindulásnak járatlan utakra s útvesztőkre kívánkozik – az ember -, s az életnek sötét éjtszakáját más világossággal s nem a karácsonyi fénnyel akarja földeríteni? Ki hinné, hogy dacára az Isten Fia képének, a karácsonyéj szent víziójának, más eszményekről álmodozik s tisztább szeretetet, gazdagabb életet, romlatlanabb erkölcsöt keres? Ki hinné, hogy az Isten országát más alapokon akarja fölépíteni, s bizalmatlankodva, s gyanakodva a kegyelemtől a természethez, az Isten Fiától az emberhez fordul? Ki hinné? s mégis így van; így van és így lesz; mert ez az éjnek s a télnek, a lelkek éjének s a szívek telének hatalma a világ fölött, s valamint az első karácsony szent ünnepe éjben s télben jött le a földre: úgy jön le azontúl is minden egyes ember éjébe és telébe a karácsony víziója, s amely lelkekben fölragyog, ott azt kegyelemből teszi; … De bármint legyen, biztos, hogy a világ éjét csak a karácsony fénye, az emberiség álmát csak a karácsony víziója képes földeríteni.
Biztos; mert hát hogy legyen alkotás szebb, tisztább, nemesebb, mint melyet az örök, végtelen szeretet sugallt s az Úr keze alkotott! Hol villanjon ki győzelmesebben a teremtő hatalom ereje s öröme, mint a megtestesülés titkában. Hol legyenek tisztább vonásai a teremtő észnek, hol lágyabb színei az örök szépségnek, hol édesebb hangjai a harmóniának, mint az Isten műveinek koronájában, saját magának legtökéletesebb képében, Krisztusban?
Aki őt látta, az el nem felejtheti; aki elfelejti, az még nem látta; annak a szívébe a karácsonyi fény még nem hatolt bele; annak a lelkét a Krisztus ragyogó képének víziója még nem érintette meg. Ti ugye bújjátok a könyveket, forgatjátok a kódexeket, új bizonyítékokat kerestek, s nem veszitek észre, hogy a karácsonyi fényt nem Jeruzsálemből hozták az írástudók katedráiról, a Krisztus képet nem faragták Athénben, sem Efezusban. Ne keressétek ott; a karácsonyi fény az égből jött; az egy nagy tény; s a Krisztus-kép a Szentlélektől fogantatott és megtestesült; az egy nagy kegyelem.
És ennek a fénynek, s ennek a kegyelemnek a befogadására hívő, bízó, alázatos lélek kell, mely az élet adventjén keresztül vágyódik, mely a remény antifonáit énekli s mely a próféták virrasztó szemével nézi a Krisztust, s mosolyogva suttogja: Tudtam hogy eljön; íme, ő az!
Azért félre írástudók lármája, Jeruzsálem vásárja, farizeusok disputája, félre, el veletek! Térdeljünk le a csendes, betlehemi barlang előtt, s hagyjuk magunkra behatni ezt a legszentebb éjt. … Csillagos lélek, tiszta szem, édes szeretet, és nyugodt lelkiismeret kell az embernek: akkor éppen a világ éjében s az élet sötétségében ragyog föl számára a karácsonyi fény s ő megismeri Krisztust. Aki pedig beszélni akar neki róla, annak azt mondja: hadd el, kérlek; minek a szó, hiszen látom! Ez aztán karácsony, mely nem volt, hanem van; karácsony nem Betlehemben, hanem a hívő s szerető lélekben; mézédes és fényes, szent karácsony!”

(Prohászka Ottokár írása nyomán)