Amikor elkezdődik a szenvedéstörténet, már a tanítványok sem látnak. Akik dicsőítették őt, most már azok is a “feszítsd meg”-et kiáltják. Hát most már senki sem lát? Péter sem, János sem? A tanítványok csalódottan mondják: “Pedig mi azt hittük…” Mégis azt olvassuk, hogy “Az Ige testté lett… és láttuk az ő dicsőségét”. Az igazi ajtó nem a karácsony, hanem a kereszt. Az igazi karácsony, az igazi ajtónyitás akkor történik, amikor senki nem látja. Szétfutott tanítványok – csak a gyalázat látszik. Ketten látnak. Az egyik a templomszolga lehetett, aki amikor bement, látta a kettérepedt kárpitot. Ami az Éden óta elválasztotta Istent az embertől, most megnyílt. Az igazi ajtónyitást a lator látta először. Az ő szájáról hangzik: “Uram! emlékezzél meg rólam!” Hogyhogy ez az ember látta? A legutolsó, a legbűnösebb ember, aki elmondta, hogy méltán szenvedem a keresztet. Egy lator méltó arra, hogy Jézussal lépje át a menny küszöbét. “Ma velem leszel a paradicsomban!” – mondotta Jézus. Ha majd meglátod magad igazán, hogy szívednek gondolata mennyire önző, hiú, csupa szenny, akkor te is meglátod az ő dicsőségét. Máshonnan nem láthatod. Bár Isten megadhatná, hogy visszakerüljünk a méltó helyünkre – a lator helyére, aki látta Jézust. Akkor elmondhatnád, hogy a jászolbölcsőben és a kereszten láttam Jézust. Ez a világ őt keresi rajtunk. A görögök mondata: “Látni akarjuk a Jézust!” A világ rajtad, rajtam ma egyet keres, hogy az Ige benned, bennem testté lehessen. Gyakorlati életté, igazi szeretetté, odaadássá, áldássá.