Áldással a jövőnkért
Most nem kezdem azzal a klasszikussá vált megállapítással, hogy a gyermek nem teher, hanem áldás, mert ezen oldal olvasóinak ingerküszöbét e tény puszta közlése talán már át sem lépi. Viszont e didaktikus, és a mai körülmények között merésznek mondható kijelentés értelmezésén, t.i., hogy mitől válik áldássá számunkra az utód, talán még érdemes elidőzni egy kicsit.
Áldozatot hozni valamiért, ami nem mi vagyunk. Talán így foglalhatnánk össze. Milyen sokan vannak köztünk, akik nem értik meg, hogy adni valamit úgy, hogy nem kérünk érte semmit, az nem normális dolog. Pedig ezt hívják úgy, hogy ingyen kegyelem. Életet ad egy anya, s mit kap érte? Egy csomó lemondást, álmatlan éjszakákat, fizikai-idegi fáradságot, helyhez kötöttséget, és küzdelmet a nyiladozó értelem vadhajtásainak visszametszésében. Ez volna az áldás? Köszönöm, meg vagyok nélküle! S ez utóbbi mondat kimondója előzőek helyett választja a „szabad életet”, mely, ha jó „jól csinálja”, mivel is jár rövid időn belül? Egy csomó lemondással, álmatlan éjszakákkal, fizikai-idegi fáradsággal, helyhez kötöttséggel, és küzdelemmel a mellette élő szabad életű „társ” folyamatos támadásai ellen. Tehát akkor még is csak jó üzlet? – kérdezhetnénk. De nem kérdezzük, mert mi nem ahhoz a vallási vonulathoz tartozunk. Keresztényként inkább így: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!”.
Tehát mitől is válik áldássá utódunk? Mert egyszer át kell vegye valaki kezünkből a szerszámot, fegyvert (akár ténylegesen, akár képletesen), s kire bíznánk jó szívvel, ha nem gyermekünkre? Mert ha elfogy nemzetünk MINDENT elveszítettünk. Mert egyszer itt hagyjuk ezt a földet melyből vétettünk, csak a megszült és felnevelt élet fog imádkozni értünk, akit nem engedtünk megszületni az nem! Mert csak az a nemzet fogja túlélni az elkövetkező évtizedeket, amelyiken áldás van. S csak azon van, akiknek tagjai el tudják fogadni azt, amit az égiek küldtek. A többiek széthullanak, vagy feloldódnak egy nagy valóság show fináléjaként.
Becsüljünk meg minden magyar anyát, ki áldozattá adta magát, hogy elfogadja azt, amit ezentúl csak úgy hívunk: „áldás”.