A Világiak Pápai Tanácsa november 24-e és 26-a között tartotta Rómában XXV. plenáris ülését, amelyen a következő témát vitatták meg: „Isten kérdése ma”. Szombaton délelőtt Fabrice Hadjadj francia professzor tartott előadást „Hogyan beszéljünk Istenről ma?” címmel. Ebben többek között megállapította, hogy vége van az ideológiák utópiájának, a haladásba vetett hit darabjaira esett szét. Az emberiségnek vissza kell fordulnia a forráshoz, Teremtőjéhez. Isten ugyanis nem vesz el semmit az ember életéből, hanem éppen ellenkezőleg kiteljesíti azt.
abrice Hadjadj francia filozófus, író és költő saját magát így mutatja be: „arab nevű zsidó vagyok, katolikus vallású”.

Zsidó vallású családban született, szülei, mint militáns ateisták, maoisták vettek részt a ’68-as párizsi eseményekben. Fabrice Hadjadj megtérését egy mély belső élménynek köszönheti, amit a következő szavakkal idézett fel műsorunk számára:

„Amikor Isten magához akar vezetni bennünket, akkor felhasználja az egész teremtett világot. Ő mindennek a Teremtője, tehát minden azért van, hogy bennünket magához vezessen. Nálam ez több lépésben történt. Az értelmiség köreihez tartoztam, politikai tanulmányokat folytattam Párizsban. Megtérésemre akkor került sor, amikor filozófiát tanultam a Sorbonne-on. Sokat elmélkedtem, reflektáltam, de gondolataim nem találkoztak konkrét tapasztalattal. Egy nap Párizsban betévedtem egy templomba, és kinevettem azokat a fogadalmi táblákat, amelyeket a Szűzanya kegyszobra körül láttam. Ezeken olyan feliratokat olvastam, hogy „köszönöm, hogy sikerült a vizsgám”, vagy egyéb világi eredményekről szóltak a hálás szavak. Számomra mindez babonát jelentett.

Néhány nappal később édesanyám aggódva közölte, hogy apám súlyos beteg, szívinfarktus veszélye állt fenn. A hír hallatára teljesen tanácstalanná váltam, és az első dolog, ami eszembe jutott, az az volt, hogy elmenjek ismét abba a templomba, az elé a szobor elé, amelyet néhány nappal azelőtt kinevettem. Ugyanúgy viselkedtem, mint azok az emberek, akiket előzőleg megvetettem. A szobor előtt Máriához fohászkodtam apámért. Abban a pillanatban belső bizonyosság töltött el, hogy jó helyre érkeztem, hogy megtaláltam az embert megillető helyet. Megéreztem, hogy az ember soha nem teljesedhet ki, nem valósíthatja meg önmagát másként, csak ebben a függőleges dimenzióban, ha Isten felé fordul, és ha megszólítja azt, aki a csöndben lakozik”.

Arra a kérdésre, hogy értelmi vagy érzelmi megtérésről volt-e szó, Hadjadj filozófus így válaszolt: „Egyszerre mind a kettő. Ezt követően felfedeztem néhány fontos katolikus írót, mint például Léon Bloy, és egy keresztény tanárom hozzásegített, hogy megszabaduljak Nietzsche hatásától. Ez a tanár megértette velem, hogy a kereszténység egyben a test megdicsőülése is. Nem egyfajta spiritualizmus, hanem a Megtestesülés vallása. Megértettem, hogy a kereszténység az egész ember, a teljes ember életére vonatkozik. Ha az Ige Testté lett, akkor ettől a pillanattól kezdve a test az isteni élet részesévé vált. A keresztény misztérium egyszerre vonatkozik a lélekre és a testre, és ez csodálatos.

VR: -A megtérés egy folyamat, vagy egy pillanat, amely Isten kegyelmi ajándéka?

Hadjadj professzor: – „Amikor a megtérésemről beszélek, nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy most már a végcélhoz érkeztem, előtte rossz és tudatlan voltam, most jó és bölcs lettem. Ajándékról van szó, mint Szent Pál esetében, amikor lehull szeméről a hályog. Amikor azonban az ember visszatekint, akkor megérti, hogy minden a megtérés irányába mutatott és azt szolgálta. Ma azt kérdezem magamtól, hogy azelőtt hogy hogy nem voltam keresztény, hogyan mehettem el e mellett a nyilvánvaló igazság mellett? A megtérési folyamatnak nincs vége, vagyis megkaptuk az ajándékot, de rajtunk áll, hogy azt gyümölcsöztessük”.

(vm)
radiovaticana.org