Az Európai Unió jelenlegi állapotában alig látni optimizmusra okot adó jeleket a kibontakozást illetően. A hazai szuverenista szárnypróbálgatásokon kívül talán csak két – földrajzilag marginális, de mégis jelentős és mutatis mutandis utánzásra méltó – pozitív reakciót említhetünk: az izlandi népi mozgolódást és a görögországi tömegharagot. Európa többi részén viszont csaknem teljes az apátia.
Izlandon, ebben az alig 350 ezres lakosságú szigetországban, amely történelme hajnalán feltalálta az igazi képviseleti demokráciát, a 2008-as válság felelőseit, a spekuláns bankszterbandát bíróság elé állították, ahogyan egyébként az üzelmeiket fedező Geir Haarde miniszterelnököt is, miközben itthoni homológ cinkostársa a környező országok példamutató elszámoltatási gyakorlata ellenére (vö. „El Qró & the Gang”, Magyar Demokrata, 2011. május 17.), úgy tűnik, elkerüli Justitia ölelő karjait. Az izlandiak azonban nem elégedtek meg a tüneti kezeléssel, vagyis politikus bűnözőik felelősségre vonásával, hiszen az országuk csődbe juttatásában résztvevő külföldi bankoknak sem hajlandók fizetni, és ráadásul egy új alkotmányt is elfogadtak, amely kifejezetten tiltja a spekulációt és eleve elítéli vagy legalábbis népszavazáshoz köti az ország önállóságának bármiféle korlátozását. Izland lakói tehát határozott politikai akaratról tettek tanúbizonyságot, bebizonyítva, hogy vissza lehet térni a politikához még a nyugati világban is, ahol pedig már jó ideje a gazdaság elsődlegességét sulykoló dogmát nyögjük – a napjainkban manifesztálódó siralmas eredménnyel.
Görögországban, az európai demokrácia bölcsőjének – némileg kétségtelenül elfajzott, mert balkanizálódott – utódállamában a nép ugyancsak elutasítja a bankok, az IMF és az eurokrácia diktátumát. Az athéni utca haragja ellenére azonban a görögöknek, az izlandiakkal ellentétben, egészen a legutóbbi napokig el kellett fogadniuk egy közgazdászokból, bankárokból, technokratákból álló „szakértő” kormányt, akárcsak egyébként az olaszoknak, amelynek nem volt semmiféle népi affinitása és még kevésbé demokratikus legitimitása. Ismét megjelent tehát a diktatúra Európában, de ez már nem közfelkiáltás vagy demokratikus választás eredménye, amire több példa is akadt a kontinens legutóbbi történelmében, hanem egy népi felhatalmazás nélküli, választási legitimitás nélküli diktatúra, amely a görög és olasz családok tönkretételére törekszik. De hol vannak az olyan diktatúraellenes tüntetők, mint akik Franco vagy a görög ezredesek ellen mozgolódtak a ’60-as, ’70-es években?
Spanyolországban a felháborodottak mozgalma persze szimpatikus, de teljesen bizonytalan kimenetelű. A negyvenmilliós ország ma négymillió munkanélkülit és ugyanannyi bevándorlót számlál, egy konzervatív (alias neoliberális) kormánnyal, amely az IMF restriktív politikáját folytatja és társadalomellenes megszorító intézkedéseket foganatosít. Ugyanakkor a spanyol felháborodottak mozgalma azt illusztrálja, hogy előbb-utóbb minden ifjúsági kontesztáció óhatatlanul is „bulizásba” fullad. Korszakunk hollywoodi klisékkel megfertőzött fiataljai minden létfontosságú szociális tiltakozást Woodstock-stílusú happeninggé, utcai karnevállá, féktelen fiestává változtatnak, amely nemhogy a rendszert nem ingatja meg, de még csak álmatlan éjszakákat sem okoz a banksztereknek és neoliberális sameszaiknak. Ez az érzelmeket és vágyakat stimuláló infantilis popkultúra valójában megöli a létezés komolyságán és a kockázatok pesszimista és előrelátó felmérésén alapuló politikai reflexeket, ahogyan azt a ’68. májusi diákzavargások elvetélt utóélete eklatánsan bizonyítja.
Ami pedig az európai népeket fenyegető aktuális veszélyeket illeti, ezek felsorolása meglehetősen terjedelmes lenne. Ha az euró elleni folyamatos spekulációt mint az EU-ban érvényesülő politikai akarat hiányának emblematikus jelenségét vesszük, akkor azt tapasztaljuk, hogy a közös európai pénzzel szembeni valamennyi spekuláció a tengerentúlról, konkrétan a New York-i Wall Streetről és a londoni Cityből ered. Az államok és pénznemek elleni spekuláció, amelyre korábban Ázsiában volt precedens 1997-ben, a közvetett háború egy viszonylag új formája. Szaddám Huszein euróban akarta leszámlázni országa kőolaját. Ahmadinezsád ugyanerre készült Irán vonatkozásában, ahogyan a BRIC-országok (Brazília, Kína, Oroszország, India) is. Az euró jelentette tehát rövid és közép távon a legnagyobb veszélyt az Egyesült Államokra nézve, mert végül detronizálta volna a dollár-királyt. Civil és pacifista hatalomként Európa egyetlen ágyúlövés nélkül kihúzta volna a szőnyeget a hegemón lába alól, így aztán a földközi-tengeri „lágy altesténél” kellett lesújtani az európai szuverenitás eszközére.
A PIGS-csoportot alkotó mediterrán országok (Portugália, Itália, Görögország, Spanyolország) tényleg a legtörékenyebbek, tehát legalkalmasabbak egy esetleges dominó-hatás kiváltására és ezáltal az egykori márka-övezet legerősebb gazdaságainak szimultán meggyöngítésére. Németország még képes ellenállni, tekintettel ipari fejlettségére, az Oroszországgal fennálló energetikai együttműködésére és a Kínával lebonyolított nagy volumenű kereskedelmi forgalmára. Németország azért marad erős, mert szorosabb kapcsolatot tart fenn a BRIC-országokkal, és mert suttyomban az eurázsiai kártyára tett anélkül, hogy nyíltan megtagadta volna hivatalos atlantista opcióját. Kancellárként Schmidt és Schröder személyesen garantálta a Berlin-Moszkva energetikai tengelyt, amelyet a USrael iránt jóval elkötelezettebb Kohl és Merkel sem rúghatott fel az országukra nézve katasztrofális következmények kockázata nélkül.
Másrészt az eurozóna leggyöngébb láncszeme, Görögország kapcsán nem árt emlékeztetni arra sem, hogy a gondviselő állam demagóg és a szokásosnál is pazarlóbb gyakorlatát folytató görög politikai személyzet felelőtlenségén és a 2004-es olimpiai játékok drasztikusan túlméretezett költségvetésén túl annak az abszurd ténynek is jelentős szerepe volt a jelenlegi csődhelyzet kialakulásában, hogy Görögország a világ negyedik legnagyobb fegyvervásárlója – nyilván a NATO és amerikai vezérürüje ösztökélésére. A kör tehát ismét bezárult: ami jó Amerikának, az rossz Európának. Törvényszerűen.

http://antidogma.hu/node/3515

Fordulat a görög helyzetben?

A magyarországi média egyelőre ezt közölte. Igyekeznek kihangsúlyozni, hogy a görög választók most nagyon rettegnek a kialakult helyzettől, és nem akarnak kilépni az eurozónából. Mondván, hogy ezt több társadalmi felmérés is alátámasztja. Csakhogy, figyelembe véve, hogy ezeket a felméréseket mind olyan szervezetek készítették, amiknek anyagi és politikai érdeke fűződik Görögország eurozóna tagságának fenntartásához, egyáltalán nem tudható, hogy valójában mit gondolnak a görögök az euróról. Ha józan ésszel végiggondolja egy görög állampolgár, nem állhat az euró pártján, mert a görög gazdaság mélyrepülésben van az euró bevezetése óta.
Ez egy ideig nem a hétköznapokban, hanem az adósság halmozódásában jelent meg. A görög középosztály meg lehetett elégedve a viszonylag magas fizetésekkel és nyugdíjakkal, amit az állam akkor is fenntartott, mikor a gazdasági háttér ezt már nem tette lehetővé. Közben az országot szép csendben eladták, a nemzeti vagyont beváltották államadósságra. Ez a folyamat most ért el odáig, hogy már a látszatot sem tudják fenntartani, így az adósság hatása a mindennapokban is egyre láthatóbbá válik. Munkanélküliség, bedőlt hitelek, becsődölt vállalkozások. A görög nép azonnal és nagyságrendekkel hevesebben reagált egy olyan helyzetre, amit a magyar nép már hosszú ideje megalkuvóan tűr.
A kérdés csak az, hogy a görög választók összerakják-e a valós képet, vagy a hosszas butítás megtette a hatását, és azt hiszik, hogy a problémák csak néhány éve kezdődtek. Ha utóbbiról van szó, akkor valóban fordulat lehet, és előtérbe tudják hozni az IMF-szerződést erőltető pártokat. Ha tényleg azt hiszik, hogy a problémák néhány éve kezdődtek és nem az euró bevezetésekor, akkor a sötét jövőképek, a félelemkeltés megteheti a hatását. Gőzerővel megy a propaganda, ami azt a képet hivatott elültetni a görög nép gondolkodásában, hogy ha kilépnek az eurozónából, az maga a világvége.
Csakhogy egymás mellett több különböző társadalmi felmérés három különböző eredménye került nyilvánosságra (a pártpreferenciákról), és ezek közel azonos időpontban készültek. Egyik szerint a Radikális Baloldal (Syriza), másik szerint az Új Demokrácia vezet, a harmadik szerint a kettő együtt se tudna kormányt alakítani. Két lehetőség van: vagy az átlag görög választónak fogalma sincs, kire is fog szavazni június 18-án, mert a Syriza vezetőjének brüsszeli utazgatásai hiteltelenítették az utolsó lehetőséget is, vagy nincs hiteles eredmény, mert a közvélemény-kutató intézetek aktívan kiveszik a részüket a választási eredmények kívánt irányba tereléséből. Tudniillik a választók közel kétharmada arra szavaz, ami a legtámogatottabbnak és legnépszerűbbnek van megjelenítve, és többek között ez az, amiért a demokrácia nem népuralom.
Bárhogy is legyen, már az is önmagáért beszél, hogy a három különböző eredményből melyiket kommunikálják. Jelen helyzetben mindenki azt hisz, amit hinni akar, a végkifejlet pedig nemsokára megmutatja magát.
Molnár István